Irodalmi Szemle, 1984
1984/2 - Rácz Olivér: Szerelem (elbeszélés]
rított, opálosan ragyogó szemecskéjét lehunyta, a száját görcsösen kitátotta, még a lihegését sem lehetett hallani. — Ez is nagyon szép mutatvány — mondta a férfi elismerően. — Gyönyörű. De csukd be a pofácskádat, mert belérepül a sült galamb. És én nem vagyok fogorvos. A manduláidra sem vagyok kiváncsi — ha ugyan kutyusék rendelkeznek ilyesmivel. Ennek még utána kell néznem egy nagy könyvben — ígérte, és egy játékos mozdulattal a hasára fordította a kiskutyát. De a kiskutya ficánkolva kiszabadította magát a tenyere alól, újra a hátára hempe- redett és az előbbi mozdulatlan tartásba merevedett. — Nagyon szép — mondta a férfi, és az uijja begyével lágyan megkopogtatta a kutya ragyogó, puha kis fekete orrát. — Ez is rendben van — mondta komolyan. — Fogacskák állapota? Kitűnő. Nyelvecske? Tiszta. Szívműködés? — Kitapogatta, bólintott. — Kifogástalan. Lehet felöltözködni. A rendelésnek vége. Sok testmozgás, kielégítő táplálkozás, erkölcsös életmód. Ez minden. A kiskutya mozdulatlanul, várakozásteljes reménykedéssel, feszülten hevert a hátán. — Na jő — mondta a férfi. — Oj játék következik. — Szájat becsukni, mélyeket lélegzeni. De — — Elhallgatott, figyelmesen a kutya nyitott pofácskája fölé hajolt. Akkor vette észre a kiskutya szájpadlásának feszülő, keskeny, fehér, gonosz csontszilánkot. A rugalmas csont, mint valami gondosan kimetszett, vékony híd, feszes pánt, szorosan átívelte a kiskutya szájpadlását, két hegyes vége az egymással szemben levő, jobb és bal oldali zápfogacskák közé ékelődött, piros, lobos, nyilván fájdalmas gyulladást okozva a kiskutya ínyén. — Szóval így állunk — mormogta a férfi megdöbbent szánakozással. — Ezért tátogatod a pofácskádat... Hogyan sikerült oda mesterkedned, kis hülyém? ... Na várj, majd segítünk ... Tanácstalanul a kiskutya nyitott pofácskájába nézett, a mutató ujja körmével óvatosan megérintette a csontot. A csont szorosan a fogacskák közé és a szájpadláshoz tapadt, meg se mozdult. A férfi újra megpróbálta feszegetni, a csont nem engedett. A kiskutya változatlanul rezzenés nélkül hevert a hátán, meg se moccant, talán még a lélegzetét is visszafojtotta. A férfi töprengve nézte. — Te szegény kis bébi — mondta sajnálkozva. — Hogy ez hogy sajoghat ott, mi? Tudom én, kisfiú, átok dolog lehet az ilyesmi... Arra gondolt, hogy bemegy a házba, szól a fiatalasszonynak, de félt, hogy az asszony kineveti. Szinte hallani vélte a hangját: „Ugyan már! Kutyafogorvosnak akar felcsapni? Majd kigyün az magától: minek rágcsál meg minden elérhetőt a kis büdös? ...” Aztán valami homályos bizonytalansággal az is átfutott a fején, hátha valami ismeretlen okból maguk a háziak ékelték a gonosz kis csontpántot a kiskutya fogai közé ... Hogy ne rágcsáljon össze mindent? ... Vagy hogy ne nyúzkodja már az anyja kiapadt emlőit az éles kis fogaival? ... A férfi nem tudta. De azt tudta, hogy a kiskutya szenved. Nem érdekelte többé, hogyan ékelődött oda a csont, s van-e rendeltetése, küldetése, célja — csak azt tudta, hogy nem nyugszik, amíg a kiskutyát meg nem szabadította tőle. A kiskutya mozdulatlanul, moccanás nélkül állta a próbálkozásait. A férfi elrestellte magát. — Te kis hős — suttogta a kiskutya fülébe. — Te kis angyal. Te csodabébi. Kisfiú ... Ne félj, kisfiú, nem hagylak cserben. A ház felől a farkashutya halk szűkölése hallatszott. Nyilván a fiát hívta. A férfit ettől még forróbb hullámmal elöntötte a részvét. Újra a kiskutya fölé hajolt: ezúttal a fogak felől próbálkozott. Amikor a gyulladt részhez ért, a kiskutya fejecskéje fájdalmasan megrándult. De a pofácskáját nem zárta össze, s a következő pillanatban már újra mozdulatlanná merevedve, moccanás nélkül várakozott. A férfi tanácstalanul nézte, aztán hirtelen felegyenesedett. — Itt maradj — suttogta a kiskutya fülébe. — Várj meg. Ne mozdulj. Visszajövök. A lány holmijához sietett, kikereste a kézitáskáját, sorra szedegette elő, ami a kezébe akadt. Hajcsat. Körömollő ... Veszélyes: megcsúszhat. Körömreszelő. Tompa végű,
