Irodalmi Szemle, 1984

1984/2 - Rácz Olivér: Szerelem (elbeszélés]

— Unalmas, pocsék limonádé. Minek erről annyit beszélni? — kérdezte ő bosszúsan.

■ - Kár volt az időért. Sétálunk egyet? A ligetben még virágzanak a hársak.

De a lány úgy tett, mintha nem hallotta volna.

— Ügy érted, kár azért az időért, amelyet velem töltöttél, igaz? — kérdezte következetlenül és támadóan.

így kezdődött.

Nem mentek sétálni. A hársak gondtalanul virágozhattak.

— Csak virágozzanak — mondta a lány gonoszul. — De ha inkább töltőd az idődet a hársaiddal, mint velem, csak menj. Ered] nyugodtan. Nekem még be kell csomagolnom. Hajnalban, az állomáson találkozunk.

— Még szép — mondta a férfi sértődötten, mert noha a város másik végén lakott, minden alkalommal, bárhova készültek, mindig a lány lakása előtt találkoztak. — Ne találkozzunk inkább a folyónál? Vagy talán közvetlenül a csónakban?

De a lány erre már nem is válaszolt.

Szótlanul ballagtak a lány lakásáig; a kapuban a lány ellenségesen feléje fordult.

— Már miért is kérdeznéd meg, igaz? — kérdezte élesen.

— Mit?

A lány a magasba lendítette a karját.

— Ű — mondta felháborodottan és megjátszott tehetetlenséggel. — Például, hogy ne segíts-e a csomagolásnál. Már miért is kérdeznéd meg, igaz? A film vacak volt, és ennek én vagyok az , oka. Meg sem ölelsz, és ennek is én vagyok az oka. Üdvözlöm a hársaidat. Holnap, az állomáson — kiáltotta, és befutott a kapun.

A férfi másnap már húsz perccel a vonat indulása előtt kint ácsorgott az állomás épülete előtt. Az indulási idő előtt tíz perccel elindult a telefonfülkék felé.

Talán elaludt, futott át az agyán, és pénzdarabért nyúlt a zsebébe. De aztán eszébe jutott, hogy a lány mindig pontosan érkezett mindenhova, még soha sehonnan sem késett el. Visszacsúsztatta az érmét a zsebébe.

Talán nem is jön el, gondolta bosszúsan és dühös keserűséggel, mert sajnálta az elmaradt kirándulást, sajnálta az előző este szamárságait, és kétségbeesetten sajnálta volna elveszíteni a lányt.

Nagyon szép lány volt. Karcsú és telt, vidám és komoly, kedves és szigorú, játékos és anyás, élénk és álmatag, szende és szenvedélyes. És általában azt játszotta, hogy halálosan szerelmes a férfiba. A férfi nem játszott semmit. A férfi nem tudta elképzelni a lány nélkül az életét.

Az állomásépület nagy villanyórájára pillantott. Még négy perc. Kilátástalan. Sarkon fordult, felemelte a lába mellől a sporttáskáját. És akkor pillantotta meg a lányt. A poggyász-feladó ablaka felől viharzott elő, és nem volt egyedül. Egy lobogó hajú, szőke leányzó és két fiatalember száguldott a nyomában, kacagva és lihegve.

— Gyerünk! — kiáltotta a lány már mesziről. — Futás! Ők is velünk jönnek. Most adták fel a csónakjukat. Őrület, mennyit kellett toporognunk a sorban. Már itt akartuk hagyni a csónakot.

Az ő csónakjuk — a férfi csónakja — a folyó mellett vesztegelt, negyven kilométernyire a város felett, egy kis vasúti őrház mellett, ott, ahol a folyó derűsen, hömpölyögve kiszélesedett, mielőtt a vizét zúgóvá, rohanóvá tajtékosító, vad sziklaszoros közé kanyarodott. A férfi minden hétvégi kirándulás után vasútra adta a csónakot, s a csónak, a vasúti őr jóvoltából, minden szombat reggel ott várta őket a folyó partján.

Lihegve kapaszkodtak fel a vonatra: a forgalmista már a magasba emelte az indító tárcsát.

— Phű... — mondta a lány. — A legutolsó pillanatban. Ismeritek egymást?

Ismerték egymást. A lobogó hajú, szőke szépség a lány barátnője volt; a két fiatalember pedig ugyanabban a bankban tisztviselősködött, ahol a lány. A férfi azt is tudta, hogy a magasabbik fiatalember, egy hórihorgas, jól fésült, ellenszenves fapofa, a lobogó hajú, szőke szépség bátyja, egy-két éve kitartóan udvarolt a lánynak.

— Este telefonáltam nekik — magyarázta a lány gondtalanul. — így sokkal murisabb lesz, nem igaz? — kérdezte ártatlanul, de a szeme sarkából közben lopva a férfi felé sandított.

Különösen, ha majd a zúgok kellős közepén a folyóba nyuvasztom ezt a stricit, gondolta a férfi bőszen.