Irodalmi Szemle, 1984

1984/10 - ÉLŐ MÚLT - Zalabai Zsigmond: „Lakodalom van a mi utcánkban” II.

Édesanyám, nem megyek, édesanyám, nem megyek, édesanyám, nem megyek, én verekedést teszek, én verekedést teszek!

Édesanyám, édesem, édesanyám, édesem, édesanyám, édesem, van-e ingem szennyesen, van-e ingem szennyesen?

Ha nincs ingem szennyesen, ha nincs ingem szennyesen, ha nincs ingem szennyesen, viszek egy párt véresen, viszek egy párt véresen!

Verekedésekről e kivagyi dal ellenére sem tud a népi emlékezet. Tréfás erőszakoskodásokról azonban igen. „Hajnalban osztán, mikor már vót, aki megunta a mulatságot, vagy megélígélte, megszökött ugyan, de akik ott maradtak, és észrevettik, azok osztán vasvilláva meg botokva főfégyverkézve émentek a házáho, sokszor az ágybó hurcóták ki, és szalmakötélve mégkötöztík, és úgy kísírtík vissza, mint valami csendőrök, a lagzis házho.” Az ismert lakodalmas dal jut az eszembe: „Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem megyiin mi innen el”; meg az hogy a századunk első felében a paraszt- embernek, főleg ha a nagy őszi munkák végezetével került sor a lakodalmakra, volt bőven ideje, hogy — tán védekezésül is a hétköznapok érdesebb gondjai ellen — amúgy istenigazából kimulassa, teljesen fölszabadítsa magát.

„Hát nagyjábó így folyt le a lakodalom valamikor; 1900—910-es évek táján még így vót” — mondja nagyapám, akinek a pásztói lagzi megörökítéséért, lévén emlékezete messzire visszanyúló és sok adatot, rigmust megőrző, a leginkább hálás lehetek. Ez a hagyományréteg határozta meg az ipolypásztól lakodalom szertartásrendjét lényegében a második világháborúig. (Igaz, a czertartásrend a század elejéhez viszonyítva egyszerűsödött: néhány rigmus és formula — pl, az esküvő utáni menyasszony kikérés meg -kiadás szövege — kikopott belőle; feledték a menyasszonymájsütést; a valaha hajnalban járt menyasszonytáncot, mivel a lakodalom „forgatókönyve” egyszerűsödött^ éjfél körűire hozták előbb. Mindazonáltal az itt leirt szokások nagy része megérte még a negyvenes éveket.) Azóta? „Sok mindén kiment azőtte a divatbó, népszoká- sokbó is, a kócsos kalácsot is fővájtották a tortasütemény ék, de azé még sok szokás márna; is él. Például az, hogy nálunk még most is legtöbbnyire két helyén tartják a lakodalmat, külön a ményasszonyos házná és külön a vőlegínyés házná; és a mé- nyecsketánc, az is még márna is él.”

Ez a „márna” még gyermekkoromra: az ötvenes évekre s részben a hatvanas évek elejére vonatkozik. Mint más vidékeken, ez idő tájt kezdett a lagzik színhelye áttevődni a „kultúrházba”, felszámolva a két háznál folyó lagzi szokását. Forgatagát, két násznépének színes vonulásait ez a gyakorlat kezdte ki, no meg, párhuzamosan az: egyházi esküvő feladásával, a templomba menetel elmaradása. Történt azóta más is: „Má most émaradt a verselés vacsoráná, a duruzsbákot is fővájtotta a nyomdai meghívó, és az egész lakodalom má bizony nem úgy folyik le, mint amit én itt émondtam. Hanem egész másképp. De visszagondolunk rá” — réved a múltba nagyapám.

S annyit tesz még hozzá szavaihoz: „Es azt mondjuk, hogy szép vót.”