Irodalmi Szemle, 1983
1983/8 - Koncsol László: „Kitörni önmagunkból...”
Koncsol László „KITÖRNI ÖNMAGUNKBÓL..." Folyóirattáram mélyen homoruló, vastag deszkapolcain, a Kortárs barnába, a Nagyvilág■ zöldbe, az Oj írás feketébe, az Üzenet acélszürkébe, a Mozgó Világ nyers vászonba kötött évfolyamainak szellemet rejtő kaleidoszkópjában a piros természete szerint az Irodalmi Szemle vásznának telt, meleg vérvöröse ég és sugárzik legerősebben. Ahogy most elnézem, kisugárzását helyzeti energiája is növeli, mert éppen szemmagasságban helyezkedik el az állványon, azon a szinten, ahol tudvalevőleg először állapodik meg az ember tekintete, s ahova mindig vissza is tér. Sok mázsás folyóiratgyűjteményemen tehát lapunk, az Irodalmi Szemle huszonkét teljes, piros vászonba öltöztetett és hat hiányos, bekötetlen, tarkabarka évfolyama uralkodik: ő áll a polcok függőleges síkjának aranymetszetében, végig a közel száznegyven centiméter hosszú, nyers, gyalult deszkán. Könyveim között nem tudatosan alakult így a Szemle helyzete. Amikor először tanakodtam könyvkötő szomszédommal és barátommal, Stindl Fricivel arról, hogy me'lyik folyóiratot milyen színbe bújtassuk, vagy amikor jó tíz esztendeje kis előszobám illatos, frissen gyalult polcain máig változatlan helyükre kerültek lapunk súlyos kötetei, ösztönösen választottam neki a színt és pozíciót. De ez a körülmény ne tévesszen meg bennünket, az ösztönös választások hátterében benső sugallatok, mélytudati megfontolások hatnak, s a maguk titokzatos módján ők kényszerítik ránk döntéseinket. A kérdéses időpontokban az Irodalmi Szemle szerkesztője voltam, nyolc évem nappalait és fél éjszakáit a szerkesztés gondjai-bajai és feladatai emésztették, vérünk folyt, idegszálaink indáztak bele a lap számaiba, életem fő célja, tartalma, küldetése, olykor roskasztó és állandó erőapasztó terhe lett a folyóirat-csinálás, nem csoda hát, ha a Szemlét a vér és a tűz színébe öltöztettem, s szemem és homlokom vonalába emeltem a jó illatú deszkapolcokon. Állítom, hogy sugallataim műve az egész rendezés. Első, alapozó írónemzedékünk, az itt maradottak és időben születettek történelmi érdeme, hogy irodalmi lapunkat tizenhárom évvel a háború és tíz évvel Február után létrehozták. Jól jött volna egy-két évvel korábban is, biztosan megélt volna már, de 1958-ra nemzedékem legjobbjai is sorompóba álltak, s a felszabaduló irodalmi játéktéren és tisztuló levegőben, más biztató jelek és tények mellett, a két (Fábryt, Egrit, Szabó Bélát, Ráczot, Csontost, L. Kiss Ibolyát s még néhányukat külön generációnak számítva: három) nemzedék létezése elvitathatatlanná tette egy irodalmi lap nagyon is szükséges voltát. Nélküle irodalmunk nem fejlődhetett volna tovább, lapjaink irodalmi rovataiban elcsökevényesedett volna. Születési évét bízvást tekinthetjük irodalmunk első korszakhatárának. Soha jobbkor esett fogantatást a az igényekkel egybehangzóba születést. (Előtte, két-három éven át, gyarapodás helyett inkább csak szegényedtünk. Lásd a NÉPES és a magyar kiadó akkori sorsát.) írónak, irodalomnak, folyóiratnak csak az abszolút kiteljesedés konok elszántságával szabad elindulnia a pályán, s Fábry az első számban így is bocsátotta útjára a lapot. „A kicsinyesség és törpülés veszélye, a kísértő könnyítés lehetősége kezdettől fennállt. Itt csak ugrani lehetett, ha úgy tetszik, menekülni: másba, többe, nagyobba” — írta programadó vezércikke egyik helyén, majd sok más, ma is szomorúan érvényes kérdés és megállapítás után („Régen nem voltak írószövetségek, de megvolt a baloldali írók benső kapcsolata [...] Ki tud nyugtázót, tehát lényegeset mondani a szlovákiai magyar irodalom egészéről, mondjuk — Prágában?”) megfogalmazta minden író és irodalom legfőbb célját: „A döntő eredmény — a kitörés önmagunkból — nem máról holnapra, fog megtörténni. De a mód adva van, az út ki van jelölve, csak élni kell vele .. .”
