Irodalmi Szemle, 1983
1983/9 - HOLNAP - Czakó József: A hülyekamasz (elbeszélés)
T.: Szörnyen egyedül vagyok. Akkor érzem leginkább, ha valaki hozzám közelállóval vagyok. Veled, T.-vel, R.-el, anyámmal. Nem értetek meg, s 'én nem tudom magam kifejezni. Lehet, hogyha mindig együtt lennénk ... De távol vagyunk egymástól. Mérföldekre távol. Szilveszterkor összevagdostam zsilettel a kezem. Csurgott, csobogott a vérem. Szerettelek volna megsimogatni. Ki akartam tépni a lapot kedves füzetedből. Megkerested nekem a Bolondot. Összevérezni az egész világot. Mindenütt vér. Tiszta, élő nedv. Véremet ontanám — hiába. Olyan jő volna véremet adni értetek, mindenért — hiába. Prrrrrrrrr Chrrrrrrrrr Átok, átok, pusztuljatok. A nyomógombhoz akarok menni. Engedjetek! Vagy engedjetek a végtelen fenyvesekbe, friss tajtékü folyókhoz! Sötétzöld belek, sárga csontok, szétszaggatott szőrcsomók, vérpermet — ennyi maradt egy óvatlan egérkéből. Latyakba süppedt toronyházhalmaz. Sivár betonrengeteg, vigyorgó üvegfelületek. Összezárt, rühes kispolgárok. Az erkélyeken bugyogófüzérek, undorító, gőzt lehelő alsóneműk, összevizelt pelenkák. A felvonók fel- és levonnak. Néhol kalitkába zárt madarak guny- nyadnak búsan. Unatkozó, maszatos kölykök palackokat tördösnek. Ez nem lidércnyomás!!! Ez kérem — ahogy mondani szokás — a valóság. Árnyékban is élni kell? Csak így lehet élni. Különben Elektra sorsára juttok. Magányos lázadók! Kiközösítenek, megvetnek benneteket. Leköpnek, és ujjal mutogatnak rátok. Menj, vándorolj, száguldj, csak ne rostokolj egy helyben. Megposhadsz, besavanyodsz. De van-e elég bátorságod ahhoz, hogy elindulj? Tudsz-e szakítani mindennel? Ha megtennéd is, korlátok hullnak eléd, értetlen sorompók zárnak karámba. Jámbor birka leszel? Húzod majd az igát? Mit keresel? A célt? Az életcélt? Az élet értelmét? Hitet? Boldogságot? Egy lányt? Nem tudom pontosan, mit keresek, de azt hiszem, olyan dolgot, amiben mindez benne van. Ha megtalálom, bekapom és lenyelem. De nem választom ki magamból, nem hagyom, hogy lefolyók bűzében tűnjön el. — Keresek. — Mit keresel? — Hidd el, nem tudom. — Elhiszem. Magamat keresem egy lányban. A lány már megvan. Patricia az. De hol van ő? És hol vagyok én? És ki vagyok én? És ő keres engem? Vagy egyáltalán, keres engem valaki? Akar engem? Szüksége van valakinek énrám? Látjátok, mennyi kérdés, mennyi kérdőjel. Bennem vájkálnak, tépdesnek, marcangolnak, gyötörnek. Válasszal kellene őket megetetnem. De nem álhitegetésekkel. Jobb lenne, ha rám zhuannának és agyonnyomnának. Fekete papírra szeretnék írni, amin elvesznek a betűk. Az ilyen fehér papíron szinte bántó a betűk magánya. Egyedül lebegnek a fehér térben. Zokognak. A Sötét mezőn megnyugodnának, hüppcgésük lassan elhalkulna. Kérek szépen fekete papirost! Nagyon megviselt a diliház. Érzelmi életem elsekélyesedett. Képtelen vagyok a szerelemre, örömre, bánatra. C.-vel szakítottam, mert amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, nem volt mellettem. Most döbbenek rá, hogy nincsenek érzelmeim.Ha volnának, most ez a tény rémülettel töltene el. Hiszen szörnyű lehet, amikor az emberből kihalnak a drágakövek, az érzések, nem? Közömbös jelenidőmet közömbösen írom le. Középkori várat látok. Szép zenét hallok. Homlokomból rügy pattan. Sodródom valahova. A történelem ismétlődik. Eljutottam a buddhista érzelemkihaláshoz, anélkül, hogy erről elmélkedtem volna. Hoppá! Várj csak, Joe! Nincsenek már vágyaid? Felelj őszintén! Azt hiszem, hogy vannak, nem biztos. Vágy az is, hogy ebből a közönyből kijussak. Lélegzetvisszafojtva feledkezem bele a zenébe. Valamit megmozgat bennem. Talán még nincs veszve minden. Szilveszterkor odasomfordálnék egy lányhoz és így szólnék: Egyedül ézrem magam. Szomorú vagyok. Vigasztalj meg. A lány biztosan hülyének nézne és visszatérne a pezsgőjéhez.
