Irodalmi Szemle, 1983
1983/10 - Tőzsér Árpád: Egy diófa és környéke (tanulmány)
hosszabb versezet önállósodó része), s így még a „szövegkörnyezet” sem töltheti föl a tárgytól idegen mondanivalóval, „gondolattal”, tanulsággal. A sajátosan barótis megszemélyesítések, ellentétek, halmozások, fokozások nyelvén maga a tárgy szól: Dombon ül; nagymessze kilát; nagymessze kilátszik: Zöld pázsint nevet háta megett, és búzakalásszal Gazdag határ: jobb karja felől Izsa, s Kurtakesz épült; Bal részén Radvány, Mocs, Karva: kiterjed előtte A leghalasabb nagy Zsitva, s Dunát ábrázol. Amottan Szép eleven sátort ereget, s hangszózatot hétszer Visszaverő ligetet tegzes Diána; s övedzi Mind a két folyomány tág öblű partjait. Almás E nevezett vizeken mindjárt túl fekszik. Ezek közt Elfut egész Patig a sík rét: itt rendre legelnek Külön a juhnyáj, ménes, gőböly, gulya. — ... A tárgy tehát az a magyar táj, amelyet később kimerítő pontossággal és végső lírai érvénnyel valóban Petőfi ír le. De a hasonlóság felületi, mert ebben a tájban még nyomát sem találjuk annak a „fenségnek” vagy „szabadságnak”, amelyet majd Erdélyi János és Petőfi kapcsolnak — a későbbi nemzedékek számára is érvényesen — a síkság képéhez. S nem érezzük azt a „szelíd, elmerengtető hangulatot” sem, amely (Horváth János szerint19) Petőfi természetleírásaiból árad. Baróti Szabó „tárgyverseiben” az éppen aktivitásban szemlélhető erő, a nagy tereket betöltő eleven mozgalmasság kap meg bennünket. „Dombon ül” — hangzik el a versben a faluról az első tárgyi kijelentés, s ezzel a nyugalmas megszemélyesítéssel s két lassú spondeusszal akár egy idill1 is kezdődhetne, de a daktilusszal megugratott második állításban mintha hirtelen felugrana az „üldögélő” falu, s egyszeriben „nagymessze kilát”. S a paronomáziába öltöztetett ellentét tovább bontja az első kép nyugalmát: „nagymessze kilátszik”. A következő képekben az a tér rajzolódik fel, amelyet a „dombon ülő” falu belát: „Zöld pázsint nevet háta megett, és búzakalásszal Gazdag határ”. Első olvasásra tárgyilagos, szenvtelen közlésnek tűnik, a „nevető pázsintban” rejtő megszemélyesítést alig érzékeljük, de a „háta megett” kifejezés nem kerülheti el figyelmünket: ezzel az egyetlen határozóval a „négy vagy öt házból” álló Virt megnő, méreteiben a megrajzolt tágas tér fölé emelkedik, mert milyen nagy hátnak kell annak lennie, amely mögött „búzakalásszal gazdag határ” nevet (egy korábbi változatban, számunkra Petőfit asszociálva: „búzakalásszal ing az határ”)! S a tágas térben falvak tolongnak, „kiterjed a leghalasabb nagy Zsitva”, „sátorként” emelkednek a ligetek, „a sík rét” „elfut egész Patig", s „juhnyáj, ménes, gőböly, gulya” legel. Mintha az irodalmunk korábbi tájleírásaiból ismert, s a hosszú évtizedek, sőt évszázadok során sematizálódott magyar táj hirtelen mikroszkóp alá kerülne: ahol korábban merev szokványformákat, esetleg patriarchális nyugalmat, sőt unalmat láttunk, ott most az élet változatos formáit, a nyüzsgést érzékeljük. A Vaniére-fordftás vakmerő inverziói kapcsán Kazinczy azt írta Barótiról, hogy „ez a széthányás titkosan érezteti az olvasóval, hogy az ily nyugtalan elméjű ember mint hány, dúl el mindent a maga helyéről”.20 Ilyen „titkosan éreztetik” költőnk „nyugtalan elméjét” e korai leíró versekben nemcsak az inverziók, hanem a képek: a világlátás is. A zárkózottnak ismert, belső életéről direkt módon csak alig valló költő lelkét ezekből a természetleírásokból legalább olyan jól megismerhetjük, mint a szentimenta- listákét szentimentalista vallomásaikból. S sz a lélek egy eros, tevékeny ember lelke, aki a Környezetében, az életben is elsősorban a mozgást, az erők egymásnak feszülését, a változást látja. S végsősoron ez az életérzés az az általános, amit a költő nem gondolatként, s nem is sententiaként mond ki, hanem a különös közvetítésével „anélkül, hogy az általánosra gondolna vagy utalna”.21
