Irodalmi Szemle, 1983
1983/9 - Dobos László: Sodrásban III. (regényrészlet)
a lábak kopogása: ellenséges, indulatos társaság lettek. Az asszony valószínűtlennek, ■érthetetlennek tartja ezt a vonulást, aprócska karnevál tréfamesterei: az óváros utcáin fáradt gázlámpák, csellengő bámészok — ez a kulissza. Még szép is, mondja magában. A valamikori vizesárok kis hldján a férfi megköti magát: nem megyek, hagyjanak, hisz ez téboly, őrület... Gumibotot nyomnak a lapockája alá. Ingerült mozdulattal falhoz taszítja a fiatalabb rendőrt: ütés ütés után puffan a hátán. Elmerevedik egy pillanatra, aztán megfeszül, mint egy állat... Megjuhászodva markolja meg a bőrönd fogóját. Hosszúkás terembe kísérik őket. Elhasznált levegő, régies fapadok, erős fény, ülőácsorgó emberek összevisszasága. — Tető már van a fejünk fölött — mondja keserűen a férfi. — Bóbiskolhatunk is, jó társaság. Ennyi az éjszakai húzás: kis halak, hajnali menedékhely ... Periféria ... — Mi is periféria vagyunk. A kihallgatószoba szabálytalan időközökben elnyel valakiket, aztán csend. Utána, mintha magasról beszélne valaki, szószékről. Hangos, erélyes, szólongató kérdezés, az ajtón kívülre ez hallatszik — majd érthetetlen válaszok. Ez a töredező, vallató beszéd belefolylk a nagyszoba tompa zsivajába. — Früstököt kérek, früstököt — méltatlankodik egy női hang. — Itt van az ölemben, gyere, gyere, ülj ide, megkapod. — Ez itt szörnyű — mondja suttogva az asszony. Gyűrött ruhájú ember támolyog elé, s az arcához hajolva kínálkozik: ha akarja, öt koronáért csinálok egy pofagörcsöt, akarja? He? Ilyet még nem látott, a rendőrorvos ■elájul, ha látja. Csodálkozással fut tele a női szem, rémülten mered a ráncokkal szabdalta arcra. — öt koronáért, háromhetes sör és egy stampedli, megéri, nem? ... Fogja a kezemet és nézzen a szemembe — elfordul az asszony. Egy gajdoló részeg szomorkás nótával utazik valahová: Hej javor, javor, javor zelený... Valaki csuklani kezd, s a rázkódás szüneteiben szidja magát, előjön az ördög, belém bújik, ugat és ugat... — Lópikula, ökörség, csuklanék én egész nap, de a kenyerem, azt veszik el, ahogy mondom, és akkor ezt a sok kóbor f-t ki fogja éjszakánként elaltatni, kérdezem én? Mert ahogy mondom, azt is tudni kell, nem? Az is mesterség, nem? ... Nem iratkoztam én zárdába, és most akarnak odavinni a táborba az anyjuk p-ba. Azt hiszik, ott más leszek, mert az enyém az, nem? Az apácákat nem bántják, azok őrizhetik, még takarót is adnak rá nekik. Én is megtanulnám az imádságot, az is valami... Ezt próbálják, amit én csinálok ... Államosítani akarják, azt hiszik ez is gyár, és akkor miért nem viszik a férfiakét. Azt az ő micsodájukat gyűjtsék össze, arra verjenek pecsétet... Mert az enyémet, ha akarom, adom, ha akarom, nem, hogy lehet ezt megfizetni állami pénzen? ... Csend van. Várják a további szószólókat... lehetnék én táncos is, oda is hívnak, táncosnak, mert a szoknyám emelgetni könnyebb... Államosított táncos kurva, ez lesz a foglalkozásom, és akkor már jobb lesz? A nyelveket: németet meg a magyart meg a szlovákot tudom, a többi meg az enyém. A boldogság városa volt ez, nem bántott itt senki senkit, híresek voltunk, vigadtunk, és dőlt a pénz. Libahúst ettünk, bort Ittunk, és minden elölről... Én mindenkinek azt mondom hajnalban: a legjobb délig aludni. Utána beültem a lavórba, és passz... Kiáztattam magam, és senki sem szólt semmibe, csak az orvos ... — Csend legyen! — csattant egy erélyes hang. — Csend! — Itt is van szú, hallod? — suttogja az asszony. — Nem. Hallani a lélegzéseket, az aprócska félénk szippantásokat, ernyedt tüdőket és asztmás sípolásokat. Ha most valaki szólna egy felmentő szót, a töhögés mindent elborítana — nincs vállalkozó. Az asszony a szál lopott rózsát szorongatja, ás nézi, bámulja ezt a túlvilági képet. Férjét szólítják, vele akar menni, de visszatartják. Jegyzőkönyvet tolnak a férfi elé: a közvagyon megkárosítása, hivatalos közeg sértegetése, bántalmazása: — Nem írom alá. Újraírják, részletezik, magyarázzák és szélesítik a történteket. — Esztelenség, egy szál virágért bekísérnek, és akármit mondok is, nem hallják...
