Irodalmi Szemle, 1983

1983/9 - Dobos László: Sodrásban III. (regényrészlet)

íróasztalon, a füzetekben, a táskában, a ruha vasalásán, egymás üdvözlésében, mondatok szófűzésében és a lélek dolgaiban.

Nem tudta a férfi ezt feem.

„AJ ty môj syn, Brutus?” Ezt már később írták a táblára, ott a kisváros iskolájában, a rómaiak történelmét mondva. Akkor Ismételjük, ismételjük, meg kell tanulni, ezt tudni kell. .. Ismételjük. Talán még ma sem értik Julius Caesar meggyilkoltatását. . .

„Povereník školstva a kultúry Je Laco Novomeský” ... Értitek? Ismételjük, ismételjük. Az ismétlés belekérgesedett a szájakba, a lány értelmébe kövesültek a mondatok, s ott maradtak az értelmetlenség jeleiként...

„Ťažisko je ten bod, v ktorom ked podopriem teleso, ostane v rovnováhe ...” A testek fizikai törvénye így került egy helyre az imádsággal, így lett egyenlő minden mindennel ... A szülőföldről énekeltek és mondtak verseket, a havasokról, a patakban mosó asszonyokról, a favágókról, pásztorokról, a Tátráról, amit szülőföldként sohase láttak.

A férfi még nem járta be a leányság ösvényeit, nem is tudja, hogy a gyermekkor élményei közül melyek voltak a meghatározók és melyek nőtték be hajszálerekként a lány lelkét...

Sárga ház előtt állnak: internátus. Mondták, csúfolták szüzek házának is, az ablakok most is igézők: várnak, csábítanak, befelé nyílnak. Minden üvegtükör mögött ott van egy fölfelé nyúló női kar: mindig ott vannak, így dacolnak az idővel és a szerelemmel. Acsorognak, nézik, ölelik a házat, akár egy ágyat, amely megvetve állt előttük, de sohasem fekhettek bele. A férfi megfogta az asszony vállát, de ezzel a házat is érintette, a sárga falat, az ablakokat, az estéket.

— Menjünk fel — mondta.

— Minek?

— A portán túl engem sohasem engedtek, csak képzelődtem.

— Valamikori nevelőnőm most mossa az első pelenkákat. Negyvenegy múlt, amikor beleszeretett egy fiatal srácba. Olyan késői, magához kapart szerelem. Bizalmas volt hozzánk, kicsit azt hitte, hogy az ő kötelesége a szerelem útjára terelni bennünket.

Esténként alulról néztek fölfelé a fejek: álltak elmerevült oszlopként s vártak. Ellenszenves volt a ház, mert az ablakok mindig felülről néztek, s a kibukkanó leányfejek is mindig hirtelen tűntek el.

— Itt fagyott meg a fülem — mondja a férfi. Álltam, és te nem jöttél.

— Felejtsd el... Az egyik lány nagyon szeretett táncolni, a Czankai, emlékszel az arcára? Szeplős volt kicsit, attól rettegett, hogy fordulás közben leesik róla a kisnad- rág, a bugyi, csak mi tudtuk, miért simítja folyton a derekát... És Dakóra emlékszel? Árva lány, úgy nőtt a rokonok konyháján, ő feltűnően ragaszkodott hozzám, esténként mellém feküdt, csókolt, simogatott, suttogva beszélt: jó a bőröd, almahéj bőröd van. És szorított magához, mint az anyai meleget. Hozzám különösen Jószívű volt, készséges, ha mentünk valahová, mögöttem maradt kissé, leste a mozdulataimat. Szolgáló lelke volt, ha zavarba hozták, félszeg mosollyal törölte arcáról titkolt érzéseit...

— Naiva, te kis naiva — mondta a férfi.

— De nemcsak az, egyre többet akart. Később a lefekvések után hozzám lopakodott, légy az anyám, légy az anyám, ezt dadogta... Sokáig nem értettem, egészséges emberek lelkében hogy nőhet ilyen torzulás, aztán ellenszenves lett, iszonyodtam tőle ... Kit mutassak be még neked?

— A szerelmeket, a nagy szerelmeket. Mióta itt lányok laknak, mindig várnak valakit. Ez itt a szerelem kútja.

— Ha valami különöset akarsz mondani, patetikus vagy... Valóban érdekes lenne megszámolni, hány szerelem szövődött már itt? Ki tartja ezt számon — fordult szembe az asszony. — Leheletünktől olykor a levegő is forró volt, dehát erről senki sem beszél, főleg a lányok nem.

Lassan csavarták magukról az emlékeiket, mígnem elértek a búcsúzkodó naphoz,, amikor minden ablak fel volt virágozva.

így ment el a nap, ilyen bohókás, örömös csevegéssel. Nem siettek sehová, szájukból vékonyka fonál bomlott, s amerre elmentek, magukhoz fogtak mindent. Az utca most széles nagy víz, jó benne ácsorogni, mert mindennek kedves, jó színe van, mert ebben a zúgó forgatagban van valami rend; érezhető rendszer.

Kis park padján ültek, szemben vendéglő; ebédidő, s csak jönnek az emberek, elége