Irodalmi Szemle, 1983
1983/8 - Dobos László: Sodrásban (regényrészlet)
Kilóra árultak bennünket, rabszolgavásáron darabszám kínáltak... Már elfelejtettétek? Ez is neki köszönhető, így ért véget a gyalázásunk, nyelvünkön beszélhetünk, szavalhatunk, énekelhetünk, nem büntetnek érte, nem vonhatnak fnelelősségre. Gondoltatok már arra, hogy történt ez? Csak kellett, hogy legyen valaki, aki nemet mond, aki azt mondja: elég volt! Ribizlibort ittak, hosszú lába nőtt a beszédnek, keveset lépett és nagyokat. Koccintáskor a szerkesztő felállt, és ünnepélyesen mondta: — Sztálin egészségére! Mindnyájan felálltak, s úgy érintették egymás poharát. Látni, a kopott sarkúnak tetszik a szerkesztő határozottsága, a másik kettő csodálkozva, meglepetten bámul, a képet nézik zavarukban: szabályos arcéi, erélyes vonások, szabályos bajusz, arany váll-lapok ... — Sztálin hadvezér Is, a világ legerősebb seregének parancsol, roppant hadsereg — mondja szigorúan a szerkesztő. Kicsit úgy hangzik ez, mint egy parancsolvasás: vaskeze van Sztálinnak, de olyan a lelke is: acél, acélos. — A nagy hadvezérre! — emelte ismét poharát. A fehér arcú asszony minden érzékszervével fogja a szavakat, úgy érzi, valami sosem látott nagysággal ismerkedik. Oltárarca van, rebegte magában, e nagy embernek oltárarca van... A tekintete kutató, távolba néző, a szobroknak van ilyen szeme. És sok alakban van jelen, mindenütt látni, falakon, zászlókon, a moziban, a felvonulásokon, könyvekben, újságokban, mindenütt jelen van, és mindenkivel szembenéz... Ez csak most tudatosul, hogy beszélünk róla. Jeromos, a fiatal tanár örül a szerkesztő beszédének. Elpirul, megremeg egy-egy •szó hallatán: testén elvékonyult a bőr, s ezt érintik a szavak... A szerkesztő belekiabál az életembe, és minden hang külön is visszhangzik bennem, lázit, felháborít... — Sztálin igazságos — mondja köhintés után a szerkesztő, s a tanár ezzel a szóval indul tovább: igazságos. De előbb az igazságtalanság keserűsége ömlik torkába, anyja, ahogy be tudta osztani a nyomorúságos fizetését, apja háborús meghurcoltatása, a halott hősök sora és mindenki, aki valahogy is felettük volt, kisurak, kisgazdagok... A háború utolsó felvonásában Magyarországra menekült a szolgabíró, valamikor érinthetetlen nagyúr. Megkeresték, érte mentek, úgy hozták vissza szekéren. Bűnösként zárták a maga építtette börtönbe: ott várta ítéletét. Sokat vétett ellenünk, az emberek mégis megsajnálták, enni hordtak neki, mindennap más jóakaró. Sorkosztos lett, mint valaha a kondások, csordások, tanítók és kezdő káplánok... Nálunk nem tudnak ítélkezni, eddig még nem jutottunk el, a rossz hamar összefolyik a jóval, én is csak haragvó és megbocsátó embereket ismerek ... ítélethozatalra nem vagyunk képesek ... Sztálin erre is megtaníthat, ítélkezésre. A fiatal tanár ködös gomolygást képzel a generalisszimusz vállpántja fölé, ezen át nézi a leghidegebb telet, a sáros utakat, a csontra fonnyadt teheneket, hadifoglyokat, mindenkit, aki valami mélységből kapaszkodik fölfelé. Mert ez a nagy ember magában hordhatja az igazságot, s magában hordhatja a jóságot is... Mert aki ilyen roppant országot kormányoz, annak csak nagy lelke lehet... Az is lehet, hogy őseink születése óta hiszékenyek vagyunk, s életünk minden pillanatában éhezzük az igazságot, az elismerést, és ha erős, nagy embert mutatnak elénk, .leborulunk előtte. — Néha órák hosszat ülök a képe előtt, és nézem, mert a képnek Is van mondanivalója — folytatja a szerkesztő. Beszélek is hozzá, és ez a párbeszéd olyan, mint ■egy nagy felszabadulás. — Sztálin nagyságára — emelte ismét poharát a szerkesztő. A fehér arcú asszony ujjai megzsibbadtak a poháron, az isten képzelt arca tűnt elé, s nagy szemekkel nézett rájuk: Úristen, rebegte. Érezte, hogy a szerkesztő szavai valahol alakot váltanak, megváltozik a jelentésük, ismeretlenné válnak, megfoghatat- lanná. — Beszélni csak az istenhez lehet — jegyezte meg halkan... — Sztálin nem isten, isten nagysága nem lehet az övé... Isten csak egy van, az ember nem szaporíthatja saját isteneit, és nem csinálhat magának faragot képeket... Rájuk hullt a csend, megszeppenve hallgattak.
