Irodalmi Szemle, 1983

1983/8 - Dobos László: Sodrásban (regényrészlet)

tehetetlenség, a lélek kielégítetlen erői: a gondolatok rohanásában ott van egész eddigi világa: ősei, a föld, a zsoltárok, az imádkozó sátoros ünnepek, a borivások mámora, a kereszténység, a biblia, a háborúk és az elmúlt esztendők jelszavai a szocializmusról és a kommunizmusról.

Sós Íz tör a torkába, a szomjúság érzése megtöri látását, a látóhatár csalogató messzeségbe távolodik: egyedül maradok. Most néz csak vissza, a gondolatok vad futása visszakényszerül a bőrönd fogójához: indulatos nagy futások és a józanltó perc

— most ez van a szemében.

— Ezt érzem sokszor, rohanok és visszarántanak — mondja az asszonynak. Felesége szemében megragadt a bibliai nyugalom. Onnan néz most, felülről, messziről, az örök békesség karzatáról.

Állatként megy köztük a bőrönd, reggel óta talán már lába is nőtt, mozgása átveszi lépéseik ritmusát. így mennek bele az estébe, onnan az éjszakába — a hajnalt már szótlan fáradtsággal nézik. Zúgást hallanak, ha a bőröndre hajtják fejüket: tengeri csigaként sistergi az ezeréves vizek hullámzását.

Ez a bőrönd sokkal öregebb, mint mi, tűnődik az asszony: látta, ahogy hozták törött öregemberek, másszor belökték a csónakba, és vitték a vizen túlra, bejárt városokat, kaszárnyákat, szaladtak vele, dugták, rejtették is, aztán porosodott valahol.

Alig is veszik észre, körbeindul velük az idő, saját cipőnyomukba lépnek holnap is, az aszfalt formátlan darabokban ragad a lábukra, szűkül köröttük egy kör, hálóba csavarodnak — s a bőrönd mindenüvé követi őket.

Nem rosszak az emberek, csak nem ismernek bennünket, nem tudják a bajunkat, vigasztalódna a férfi. Menti a világot, az emberiséget, a várost, az utcákat, az előttük levő időt... Az élet új jelszavait... Az emberek jók: szépség és jóság számára a jövő, a gyermekkor alaktalan álmai most érintik meg a földet. Sokan vannak Így, a gyermek- és ifjúkor képzelt világa a történelem küszöbéhez ért.

— Az emberek jók, csak a múlt idő bűnöseit ki kell szűrni közülük, azokat, akik az emberiség szenvedéseit okozták: külön csoportba kell terelni a volt gazdagokat, a másokat sanyargatókat, a harácsolókat, a kapzsikat, az uralkodókat, a parancsolókat... Ki kell tépni az igazságtalanság gyökereit is — sorolja lélegzetvétel nélkül a férfi.

— Te honnan tudod ezt így?

— Tudom... (Érzem, és tanítják is. Szebb lesz a világ, és ezért érdemes élni... Egyenlők leszünk, ez mentheti csak meg az emberiséget. Fokozatosan megszűnik a pénz is... Minek is? Nem lesznek katonák, nem lesznek rendőrök, hivatalnokok sem, mert nem lesz rájuk szükség. A nép lesz jelen mindenütt, és boldogság lesz, az emberiség jövője a közös boldogság... És aki utunkba áll, elseperjük. Igazságosság lesz, hisz te is ezt akarod, nem?

— És hol lesz a határ? Ki mondja meg, hogy mi a ;jó és mi a rossz? Ki fog ítélkezni?

— Mi leszünk a bírák... A föld fiai... A vas fiai... A nap fiai; azok, akik eddig alul voltak. Most minden felcserélődik...

A napok körforgása megtör minden gondolatot: reggel és este, este és reggel, változatlan a város is.

— Menjünk haza anyámékhoz — mondja napok múltán az asszony. — Minden megoldódik... Itt mi lesz velünk? Merre forduljunk? Mit kezdjünk az előadásaiddal? Az emberiség nem ad nekünk ágyat, láthatod. De még egy széket sem, rokontalanok vagyunk, idegen a nyelvünk is. Forduljunk vissza...

— Nem, azt nem.

— Akkor legalább rakjuk ki a bőröndből a könyveket.

— Azt sem... Az minden vagyonunk, ezzel kezdünk: Solohov, Azsajev, Az emberiség nagy elméi, a Kommunista kiáltvány, a forradalom kiskátéi... Ki kell bírnunk a rosz- szat, ne sírjál. Osztrovszkij vakon írta meg könyvét, ő mondta: élnünk kell akkor is, ha az élet elviselhetetlen ...

— Jő emberem vagy, jó gazdám, de szavalsz. Szép, amit mondasz, csak nehezen ér az értelmemig ...