Irodalmi Szemle, 1983

1983/8 - Tőzsér Árpád: Köszöntjük a negyedszázados Irodalmi Szemlét!

indítottunk kezdő íróink számára. Ezzel a rovatunkkal akartuk irodalmunk jövőjét formálni-átalakítani, s hogy milyen eredménnyel tettük, azt az 1970-ben megjelent Egyszemű éjszaka című antológia tanúsítja: debütánsai szinte kivétel nélkül a Vetés neveltjei.

így formálódott ki lassan a hatvanas és hetvenes évek fordulójára az a Szemlekoncepció, amely szerint a folyóirat feladata a teljes és egységes irodalom (azaz a világirodalom s benne a mi irodalmunk] szemléje és értékelése, s alakultak ki azok a területek, amelyeknek rendszeres figyelésével és értékelésével ezt a koncepciót gyakorlatra váltottuk.

Ezek a területek a következők voltak:

— Figyeltük a legszélesebben értelmezett világirodalom alakulását (német, angol és szovjet novellákat, verseket is közöltünk);

— fontos feladatunknak tartottuk a közép-európai irodalmak közelhozását olvasóinkhoz. Ez annál szükségszerűbb s egyben könnyebb is volt számunkra, mert tudtuk, hogy szinte alig van közép-európai állam, amelynek területén magyar kisebbség ne élne, s ha a romániai, jugoszláviai stb. irodalmakat figyeltük, akkor figyeltük az ottani magyar irodalmakat is, az ottani magyar íróbarátaink pedig — fordításaik révén — a román, szerb-horvát stb. nyelvű irodalmak figyelését tették számunkra lehetővé.

— Ezen a törekvésünkön belül célunk volt a romániai, jugoszláviai, magyarországi, kárpát-ukrajnai és hazai magyar szerzők egymás mellett szerepeltetése is.

— Speciális, helyzetünkből következő feladatunk volt a cseh és szlovák irodalom szemmeltartása: folyóiratszemléinkben rendszerint a cseh és szlovák irodalmi folyóiratokban tallóztunk, a Műfordítóink műhelyéből című rovatunkban pedig szlovák és cseh szerzők műveit közöltük hazai műfordítóink fordításában.

— Továbbá: a Szemle ugyan nevében is, gyakorlatában is elsősorban „irodalmi szemle” volt, de ez távolról sem zárta ki, hogy igyekezzünk hozzászólni egyéb, az irodalom sorsát így vagy úgy befolyásoló társadalmi problémákhoz is. Azt hiszem, sokak számára emlékezetes maradt például ankétünk (1968/3—4. sz.) a magyar értelmiség helyzetéről és fejlődési távlatairól, s a Vladimír Mináč Egy nemzet él itt című esszéjének közlését követő vitánk.

— S végül, de inkább elsősorban: fóruma s műhelye voltunk irodalmunknak, a szlovákiai magyar irodalomnak.

Ez* volt tehát az induló s növekvő Szemle korsza’-'. r.rmly kb. úgy 1970-ig tartott. Az én nemzedékemnek, a mai negyveneseknek s ötven -elé közeledőknek tehát a szó szoros értelmében a fiatalsága épült bele tapasztaó anyagként a Szemle falaiba. Ha mi az induló Szemlére emlékezünk, akkor ifjúságunkra emlékezünk, s aki ifjúságára emlékezik, az mindent megszépítő nosztalgiával emlékezik. Meglehet hát, hogy a fent elmondottakban keveredik a szándék és a valóság. Meglehet, hogy sok minden nem így volt, csak akartuk, hogy így legyen. Egy viszont biztos: a mi akarásunk nélkül, a húsz—huszonöt évvel ezelőtti fiatalok akarása nélkül a Szemle nem lett volna azzá, amivé lett, s hogy ténykedésünkkel nem szűkítettük, hanem tágítottuk a szlovákiai magyar irodalom és olvasóink horizontját. Valóban „világlap” akartunk lenni, a szónak abban az értelmében, ahogyan minden jó irodalom v ^áglrodalom is. S ezzel olyan hagyományt teremtettünk a Szemle későbbi munkatársi és olvasógárdája számára, amelyre lehetett építkezni.

S hadd köszöntsem én most a negyedszázados Irodalmi Szemlét erre a horizonttágító hagyományra emlékezve, s a mai Szemlét saját fiatalkorára, létének első tíz évére emlékeztetve, arra a tíz évre, amikor nemcsak bennünk, fiatal költőkben és szerkesztőkben, hanem folyóiratunkban is a „világgá tágulás pattanó dinamikája” (Fábry szavai) feszült.