Irodalmi Szemle, 1983
1983/8 - Dobos László: Negyedszázados az Irodalmi Szemle
Szerintem innen van az irodalmi ábrázolás áttételes volta — a groteszk, az abszurd,; a metafora stb. Elhalványult irodalmunk közéleti érzékenysége, túlságosan önmaga határain hévül gondolkodik ... Csökken irodalmunk társadalmi hatásfoka ... Elbizonytalanodott nemzetiségi s irodalmi önbecsülésünk ... Halványul irodalmunk realitásigénye s igazmondó szenvedélye ... Én igy látom. Az Irodalmi Szemle lehetőségeihez mérten igyekezett fogni, regisztrálni, jelezni; az irodalmunkban lejátszódó folyamatokat. Most már az lenne a derék, ha elemzéstárgyává is tehetné azokat. Ezt már olvasóként: Lehet, hogy a kívülállónak furcsának tűnik egy irodalmi lap negyedszázadának ilyetén meghangsúlyozása. Rendhagyó a helyzet is: egy irodalom egyetlen lapjával, egyetlen lap többszörös szereposztásban. Innen a felfokozottság. És szerénytelenség nélkül, az alkalom önmagunk megtisztelése is, hisz az Irodalmi Szemle eddig a legnagyobb kort megélt magyar irodalmi lap Csehszlovákiában. 1968 óta Duba Gyula a főszerkesztője, javára legyen mondva: ő kezdettől felfogta, hogy a legfontosabb kézirat a lap léte: felfogta és biztosította a szerkesztés folytonosságát, zöldet nyitott a hullámokban jövő fiataloknak, elvi toleranciával kezelte a kísérletezést. Duba Gyula író-szerkesztő. Alig volt szám, hogy szépírással, kritikával, esszével, szatírával, köszöntővel, megemlékezéssel ne igazított volna irodalmunk adott pillanatán. Irodalmi aszály idején is képes esőt csinálni. S a társszerkesztők második vonulata: Zalabai Zsigmond, Tóth László, Varga Imre, mindegyikük rajta hagyta kézjegyét a lapon, programos törekvéseik és gondolkodásuk, új hullám kibontakozását sejtette. Távozásuk a laptól kétségtelen veszteség. A Szemle második időszakának grafikai arcát Varga Lajos adta meg. S a Szemle mai szerkesztői, Varga Erzsébet, Karsay Katalin, előttük a bizonyítás lehetősége. Az Irodalmi Szemle irodalmunk bejárata, fogadott és avatott tucatnyi szerkesztőt, avatott költőket, írókat, kritikusokat, induló képzőművészeket — csendben, ünnepség nélkül. Most villan belém, fennállása óta a Szemle alig is ünnepelt valakit vagy valamit. Az Irodalmi Szemle a világbamenés irodalmi ösvénye is, érintkezés, kapcsolatteremtés lehetősége. Nincsen csehszlovákiai magyar író, akinek ne nyújtott volna nyilvánosságot. Az irodalmi negyedszázad sokféle helyzet és állapot: lelkesedés, lázas tenniakarás, gyönyörű felhullámzások, reális gondolatok, törések, véleménycserék, összecsapások^ elhúzódó konfliktusok, nézeteltérések, vész és veszélyhelyzetek — az irodalom és a szerkesztés természetéből adódóan. Sajnos, más is volt, névtelen „kritikusok”, anonim vélemények, olyan beleszólások, amelyek nyilvánosan nem vállalták önmagukat. Velük szemben védtelen az irodalom. Mit lehet tenni az olyannal, aki a küzdelem körén kívül állva kibicel, de a ringbe beállni már nincs bátorsága. Kár, hogy Fábry Zoltán nem élhette meg az Irodalmi Szemle negyedszázadát. A lap első számába leírt keserű kételyeit megcáfolta az idő, az indulás bizonytalanságából bizonyosság lett, huszonöt éves folytonosság, reális érték és erő. Kár, hogy nem tud most velünk együtt örvendezni.
