Irodalmi Szemle, 1983

1983/8 - Duba Gyula: Az Irodalmi Szemle negyedszázada (tanulmány)

A válságból való kibontakozás során az új társadalmi helyzetet tükröző lap a szocialista művészeti tudatosság és morál megalapozására törekszik feladatai megoldásában. Olyan esztétikai eszményt igyekszik kialakítani, amely magába foglalja a nemzetiségi irodalomban élő alkotói világképet, melynek helyzetstabilizáló ereje van, és amelynek törvényei és eredményei egyben minőségi előrelépést jelentenek, a haladást szolgálják. A konszolidáció folyamatában is döntő hangsúlyt fektetett a művészi fejlődésre. Lapjain tisztázásra várt a realizmus fogalma és a szocialista realizmusnak mint alkotó módszernek a mibenléte, illetve gyakorlati megvalósítása, kritikát igényelt a végletes individualizmus és az elidegenedés filozófiája, értő fogadtatást kellett előkészíteni a fiatalok problematikus, de egyre tisztuló eredményeinek. Nem is kétfrontos volt a szerkesztői tevékenység, több fronton és összetett tényezők erővonalai szövevényében valósult meg. Népfrontos volt, ahogy akkor mondtuk. Minden értéket menteni kellett, és lehetőleg kiküszöbölni a Szemléből minden álértéket, pózt és formális szöveget. Nehéz és felelős munka volt, mert a lapban közölt anyagok a leghagyományosabb verstől a legelvontabb, intellektuális szöveget összekötő íven helyezkedtek el, a heterogenitás és eklekticizmus a számok állandó és elmaradhatatlan jellemzője volt. A lap — mindezek ellenére meglévő — dialektikus egysége sokszor úgy mutatkozott meg, hogy ugyanazon számban jelent meg valamilyen mű — típusvers — és annak bírálata. A fiatal szerzők művei bő helyet kaptak benne, de időnként éles hangú elvi tanulmányok bírálták ugyanott életérzésüket és esztétikai elveiket. Napirenden voltak az elkötelezett alkotómunka és a társadalmi felelősség kérdései, s ugyanakkor kihangsúlyozódott az egyéni művészi valóságlátás és a formai kimunkálás joga és szükségessége.

Abban az időben mintha lejárt volna a viták korszaka, s ez részben tartós maradt. Ezzel szemben fokozottabb teret nyert a művészi-irodalmi szövegek egymással való párbeszéde. Nemzetiségi irodalmunk érdekes és fontos korszaka kezdődött. A hatvanas évek végéig az irodalom megalapozta és kimunkálta önmagáról való tudatát és küldetését, megkörvonalazta értékrendjét, eredményei figyelemreméltó művészi szintre emelkedtek. A hetvenes években ezeknek az eredményeknek a környező világ — nemzeti irodalmak — felé való tapogatózását, azonosulásra és integrálódásra való törekvéseit figyelhetjük meg. A nemzetiségi tudatot formáló anyagok palettája színesedik, a lap egyre inkább felvállalja az irodalom határtudományainak — szociológia, szociográfia, helytörténet, néprajz, munkásmozgalom, művészettörténet — területét és anyagait, és a szerkesztőségi koncepció bizonyos polihisztorikus vonások felvételére kényszerül. Az ankétok helyét tematikus számok veszik át, és az idő múlásának törvényei szerint megjelenik az emlékező próza, nemzetiségi irodalomtörténetünk alapozó előfutára, bizonyítékául annak, hogy Immár nemcsak jelenünk van, hanem múltunk is. A szülőföld fogalompárja a nagyvilág, s a nemzetiségié pedig az egyetemes. A lap azon munkálkodik, hogy a kezdeti költői kép — „anyánk képén a világ a ráma” — kiteljesedve, de mégis eredeti jelentésében legyen irodalmunk számára érvényes: anyánk képét valóban a világ rámájába foglalva őrizzük benne!