Irodalmi Szemle, 1983

1983/7 - KRITIKA - Lacza Tihamér: Magánügyek

tudnánk, ha kárpótolna bennünket az Írói nyelv lendülete és gazdagsága. Sajnos azonban ilyesmiről itt szó sincs, Mészáros nem a nyelvteremtő írók közül való. Mi az tehát, ami mindezek ellenére mégis egyéni és eredeti Mészáros Károly prózájában? Hősei nem különösebben érdekes emberek, persze nem is nagyon igyekeznek azok lenni, nincs feltűnő életcéljuk sem: egyszerűen szeretnének egynesbe jutni, valamiképpen megnyugodni és olyan kompromisszumot kötni az élettel, amely számukra is nyújtana némi esélyt.

Rezignált emberek lennének Mészáros hősei? Ezt nehéz volna pontosan megállapítani. Inkább egyfajta melankólia jellemző rájuk, amely a magányérzetnek és a sikertelenség tudatának sajátos ötvöződéséből jön létre és ideges belső feszültséget leplez; kamaszfiúk szoktak egy kudarccal végződő szerelmi fellángolás elől ebbe az érzésbe menekülni, idővel persze megszabadulnak tőle, Mészáros hősei azonban mintha felnőtt fejjel is ragaszkodnának hozzá, nem dacból vagy büszkeségből, hanem mert az önsanyargatás és az önsajnálat a lételemükké vált. S tulajdonképpen ekkor tudatosodik az emberben, hogy Mészáros prózájában ez a hangvétel, ez a fintort és mosolyt nem I— vagy alig — ismerő búskomorság az újdonság, vagy inkább a sajátos vonás. Mészáros hősei nem adják fel ugyan a harcot időnap előtt, de nem bíznak túlságosan a sikerben, ezért enerváltan küzdenek, jóformán csak az életösztön viszi őket előbbre.

Mészáros Károly ábrázolásmódja azért válik problematikussá, mert állapotokat és léthelyzeteket akar rögzíteni túlságosan is tárgyszerűen, már-már natu- ralisztikus eszközökkel, noha itt inkább az elvontabb fogalmazás és intellektuális megközelítési mód volna a helyénvaló. Mészáros nem filozofikus alkat, jó érzékkel ki is kerüli az intellektuális próza csapdáit, sajnos azonban a leírásokkal minden nem pótolható, olykor mégis csak szükség van mélyre hatoló eszmefuttatásokra, s ilyen helyzetekben Mészáros erejéből többnyire csupán közhelyekre futja. Ezért tűnik aztán szinte tartalmatlan írásnak a Vergődés, vagy az Egy nyári délután, noha valahol a tudatunk mélyén sejtjük, hogy ezekből az alaphelyzetekből lehetett volna valamit csinálni.

Mészáros írásaiban tagadhatatlanul van egyfajta csallóközi kolorit, ez mindenképpen pozitívum, hiszen emeli prózájának információértékét. Nem éppen arcnélküliek a hősei sem — kivált az epizódszereplők —, de alakjuk igen hamar elhalványodik az emlékezetünkben.

Érdekes módon Mészáros legsikerültebb írásai nem az elbeszélések, hanem azok az önvallomásszerű szövegek, amelyek a kötetet zárják. Itt minden köntörfalazás nélkül önmagáról beszélhet, még csak holmi kerettörténetet sem kell kiagyalnia. A sorok mögül rokonszenves arc bontakozik ki, ezt kár is volna tagadni, de az olvasó többet már nemigen tud meg az íróról, mert a szövegek apró-cseprő dolgokról tudósítanak, kis epizódokról, amelyeket törvényszerűen elfelejtünk, amint letettük a könyvet.

Talán lehangoló ez a diagnózis, de pillanatnyilag kedvezőbbet nem tudnék felállítanL A jövőt illetően sem lehet jóslatokba bocsátkozni — ehhez a könyv nem nyújt megbízható támpontokat. Mindenesetre elgondolkoztató, hogy az utolsó elbeszélését 1978-ban írta, a későbbről datált írások az önvallomások csoportjába tartoznak. Ügy látszik, a ma már negyvenes éveit taposó Mészáros Károly még mindig önmaga helyét keresi a világban, s amíg választ nem kap legégetőbb kérdéseire, nem is fog tudni továbblépni. Tiszteletre méltó, ahogy megküzd minden sorért, vállalva a zsákutcákat és a kudarcokat is, s őszintén remélem, hogy egyszer sikerül valóra váltania azt, amit megálmodott magának.