Irodalmi Szemle, 1983
1983/7 - Morvay Gyula: Visszatérés (novella)
Dasi űzte-hajtotta feleségét: vegye elő a pénzt, de az asszony megnémult: asztalhoz ült, majd felkelt, a tűzhelyhez sietett, sírt, az elsőházba ment tiszta zsebkendőért. — Mozogj! Nem hallottad? — Mit hallottam volna? Mit kellene hallanom? Az a pénz az enyém; baromfikból árultam, tőled egy fillért se kaptam magamra, a konyhára, csak autóra, csak villára kellett, mondtad. Minek, kinek kellett az a francos villa? Innen 70 kilométernyire van, egy évben 3-4 napot vagyunk ott, a ráfordítás is nyeli a pénzt. Nincs pénzem, hagyj békében! Felesége nagyot nézett: Dasi az ablakhoz lépett, két markába kapta a virágcserepet, melyben feketére aszott muskátliszár nyakladozott. — Hozzá ne nyúlj! Hozzá ne nyúlj, te francos dög, te! — ordított Dasiné — s kiverte ura kezéből a virágcserepet. A padlón, a szétguruló göröngyök között szétszóródott a pénz. — Istenazatyám, hogy megöllek! — ordította Dasiné, de az ura rá sem hederített: felkapkodta a pénzt, lefújta a port, ujjával intett Muharinak: lépjen közelebb az asztalhoz. Leolvasta a pénzt, utána keményen kihúzta magát; mintha érezte volna: megkönnye- bült, mindent jóvátett, ezzel vége, tiszta a múltja. — Na, itt van. Kvittek vagyunk. És azt kértem és kérem: ne hozzátok nyakamra a többieket! Agócsban eldőlt a zsír. — Ne hozzuk nyakadra a többieket? Jön a fiam, jön a rokonságom, mert azok is úgy jártak veled, mint én. — Kizsaroltok — nyüszített Dasi. — Micsoda igazság lenne, ha azt mondanánk a többieknek: „Hagyjátok a francba a pénzeteket, jó helyen volt, jó helyen van az Dasinál?” — Jól van, eredjetek, hagyjatok magamra! — nyögött Dasi, és kereste a széket, hogy leüljön, pedig szeme előtt volt. Halántékát simogatta, feleségével nem törődött; hirtelen belevágott: hol van Morzsi? Mi súgta meg neki, hogy a virágcserépbe dugta felesége a pénzt? Megint Morzsi. Máskor az ajtót kaparta, két lábra állt, úgy kéredzett: „Enni, gazdi, enni!”. Muhari, Tömegei, Agócs indultak. Dasi utánuk ment; felesége a tűzhelynél sírt, kötényét arcára borította, a sírás testét rázta a széken. Az udvaron Morzsit kereste Dasi. A kutya ott feküdt a féhaj alatt. Az utcaajtőig kísérte Muhariékat, ne mondják, hogy nem tudja, mi a tisztesség a vendéggel. Az utcaajtóban csak az egyre elhalkuló csizmazörgést hallotta a sötétben. Érezte Dasi: most kezdődik a „mindennek vége”. Felesége magában kínlódott: jól csinálta-e az ura, hogy egyetlen, pokoli éjszakán, néhány óra alatt vagyont harácsolt össze? Avagy Dasiné is örült, hogy vége a földnél cammogó parasztéletnek, hogy végre selyemre, aranyra, ragyogásra, gőgre bőven lesz pénz? Lefeküdtek; az álmatlanság reggelig vesszőzte testüket. Nem kellett volna odaadnod a pénzt; most nézhetsz. Mondtad volna: nincs és nincs pénzünk. — Bolond vagy? Muhari szeme körülvágott a szobában: látta, mindenünk új, mindenünk a legdrágább. Szeme nézésével az embert is agyonütötte volna. — Honnan tudtad meg, hogy a muskátlis cserépben van a pénzem? — A pénzeed? A pénz, nem a pénzed. Láttam: elszáradt a virág szára, s nem öntözted, de ki se hajítottad fonnyadt szárát. Meg hozzád akartam vágni a cserepet, hogy elhallgass. — Rád ismerek. És most mi lesz? — Hogyhogy mi lesz? — Mi lesz, ha a többiek is jönnek a pénzükért? — Mi lenne? Visszatértek; a tőlük zsákmányolt pénzüknek is vissza kell térnie. — És nekünk mi marad?
