Irodalmi Szemle, 1983
1983/7 - Kulcsár Ferenc: A jáspiskövek (elbeszélés)
A JÄSPISKÔVEK 'Ott, ahol a szeszélyesen fodrozódó, kényesen csapongó Bodrog összeölelkezik testvér- ■nénjével, a méltóságosan hömpölygő Tiszával, áll századok óta a híres-nevezetes Tokaj ■városa. Ebben az ősi városban emberemlékezet óta minden évben, a hulldogáló falevelek idején hét határra szóló vásárt tartottak, ahová eljártak az emberek a Bodrog és a Tisza mindkét oldaláról, hogy nagy vigasságok és mulatságok közepette adják, vegyék, cserélgessék az év során felgyűlt százféle kisebb-nagyobb javaikat. Mondani se nagyon illik talán, hogy egy-egy ilyen őszi vásár alkalmával a legtöbb vásáros férfinépség már csak illendőségből sem felejtett el a boroskancsók fenekére nézni, nehogy megsértse valamiképp Tokaj városát, azaz hát annak legnagyobb büszkeségét, messze földön dicsőített, híres zamatos hegyaljai borát. Így történt ez természetesen azon a réges-régi tokaji vásáron is, amelyen mulatságos beszédem kezdetét veszi. Jelen volt ezen a nevezetes vásáron két vámosújfalusi ember is, jelesül a falu legkomiszabb, Kelemen nevű fukar gazdája, meg egy ágról- szakadt szegény csizmadia, akinek a nincstelenségénél csak a körmönfontsága és a bo- garassága nevezetesebb. S ráadásul a sors vak szeszélye folytán ez a két vámosújfalusi ember egymás szomszédságában lakott. Amikor pedig a zajos vásári vigasságból már csak nyúlfarknyi maradt hátra, szállingózni kezdtek az emberek hazafelé, a szélrózsa minden irányába, ki elégedetten, ki savanyú képet vágva, de a legtöbben mégiscsak, hogy mást ne mondjak, enyhén pityó- kásan. Hagyjuk most őket gondban, vigalomban, szabadon ténferegni százfelé ágazó ■útjaikon, s kövessük nyomon a mi két vámosújfalusi emberünket. A szegény ágrólszakadt csizmadia gyalogszerrel, üresen ásítozó lyukas zsebekkel vágott neki a hosszú útnak, s a bőven csurranó tokaji nedűtől bíborló orral, rózsás jókedvében eleinte fel sem vette az utat ellepő tengernyi latyakot, taposta derekasan a bor után a vidék másik nagy áldását, a hjrhedett hegyaljai pocsolyát és dagonyát, észre sem véve nagyon, hogy idestova már nyakig, sőt fülig sáros. Amíg fűtötte a tüzes itóka, nem is igen bánta, de egy idő után bizony fázósra fordult a kedve, a hideg őszi szél egyre komiszabbul kezdett fütyörészni körülötte. Ogy az út fele táján aztán egy döcögő szekér ért a nyomába, s nem volt annak más a gazdája, mint nagyravágyó szomszédja, a zsugori Kelemen. Húzta, vonta két sarlóshátú gebéje a rozoga szekeret, amelynek tántorgó kerekei épp csak azért nem nyíttak keservesen, mert több ujjnyi vastagon dagadt rajtuk a jótékony sárhabarék. Amint a szekér elzötyögött a nyakát didergősen a válla közé húzó koldus varga mellett, a szegény ember, amennyire csak tőle tellett, kedvesen, csaknem alázatosan nézett fel az álnok Kelemenre, oktalanul abban reménykedve,, hogy tán megszánja öt, s felveszi maga mellé ,a bakra. S a vén fukar ugyancsak oda-odasandított laposan a csizmadiára, láthatóan arra várva, hogy kéreddzék alázattal, ha netán a szekérre felülni kívánna. De egy árva szó nem sok, annyi sem hagyta el egyiküknek sem a száját, így aztán maradt minden annyiban, szánnivalóan nyomorult mivoltában. A megátalkodott Kelemen zötyögött lassanként előre a szekerén, nyomában pedig fogvacogva az ágrólszakadt szegény. így haladtak a szél csípős ostorcsattogása kíséretében, siralom volt szinte látni őket, mígnem, ahogyan már az ősszel lenni szokott, az alacsony égből nagy hirtelen a nyakukba szakadt a koromsötét este. Kiéhezve, összefagyva botorkáltak be az Kulcsár Ferenc
