Irodalmi Szemle, 1983

1983/1 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Dávid Teréz: Séta a MATESZ körül

Az évfordulót követően jelentős változás állt be a színház életében. Dr. Krlvosik István személyében energikus és céltudatos igazgatót kapott, aki ismerte a színház problémáit és legjobb belátása szerint igyekezett megoldani azokat.

Elsősorban hatékonyabban szorgalmazta az állandó jellegű „kőszínházat”. El is érte, hogy a társulat az újonnan befejezett Szakszervezetek Házának színpadán tarthatta előadásait. (Természetesen terembér ellenében, mint bármely más Komáromban vendégszereplő színtársulat vagy amatőr együttes.) Dr. Krivosik a „katolikus legényegylettől” örökölt épületet rendbehozatta, próbaszínpadot, klubhelyiséget, büfét rendezett be, előadások után beszélgetésre gyűlhetett ott össze a társulat és a színház vendégei. Az udvarban megfelelő hivatali helyiségeket emeltetett, kibővítette a gépkocsi-állományt. Elintézte, hogy a szlovák Színművészeti Főiskola magyar anyanyelvű növendékei — a helyes színpadi beszéd elsajátítása végett — a következő négy tanulmányi évből kettőt — később mind a négyet, az államaink közti csereakció keretében a budapesti Színművészeti Főiskolán végezhessék. Dr. Krivosik szorgalmazta a hazai magyar szerzők bemutatóit, baráti szerződést kötött a győri színházzal csereelőadások megtartására, több magyarországi színpadon vendégszerepeit a társulat (Sopron, Tatabánya stb.). Magyarországi kritikusok (Illés Jenő, Lukácsy András, Antal Gábor, Potoczky Júlia) magyarországi lapokban értékelték a MATESZ előadásait.

Elmaradt viszont a minden bemutató után nyilvánosan megtartott „kiértékelés”, hivatkozva a „nem mindig objektív kritikai hangra, mely a színészek munkáját negatívan befolyásolta”.

Dr. Krivosik Istvánnal egyidőben kerültem dramaturgiai beosztásban a színházhoz. Első dolgom volt — részben hivatalból, de ugyanakkor meggyőződésből — reflektálni Cselényi és Csikmák hozzászólására, avagy, ahogy akkoriban nem minden rosszindulat nélkül mondták, „magyaráztam a MATESZ bizonyítványát”. (HÉT, 1963. 43. szám)

A MATESZ-ről beszélgetve általában lemondóan legyint az ember, és összehasonlítja a komáromi Magyar Területi Színház előadásait a budapesti, bratislavai Nemzeti Színházak előadásaival, a prágai avantgardistákkal, no és a sokkal előnyösebb körülmények között működő cseh, szlovák és a magyarországi vidéki társulatok teljesítményével, ahol sem a színészutánpótlás nem okoz gondot, de a dramaturgia sem kényszerül szem előtt tartani különböző megalkuvásokra kényszerítő szempontokat. (Brecht A KAUKÁZUSI KRÉTAKÖR című darabját — melynek megrendezését nem kisebb művész vállalta volna, mint a bratislavai Nemzeti Színház államdíjas rendezője, Rakovszky Tibor — például azért nem lehetett színre vinni, mert a nagystílű játék kosztümjeinek befogadására nem volt elég férőhely.) De vajon kinek játszik a MATESZ? — kérdeztem a cikkben. — „A bemutató előadásokon megjelenő művészi csemegékre áhítozó kritikusoknak? A csakis szórakozni vágyó ipari munkásságnak? A művészi nevelésre bízott falusi földmunkásnak? Vagy pedig a hagyományos színházkultúrához szokott városi polgárnak?”

„Súlyos gondok ezek — állítottam —, és nem vezet megoldásra, ha vészharangot kongatunk a színház fölött, mely láthatólag olyan fának tűnik, amit azért ültettek, hogy csakis a gyümölcsét élvezzék, ha pedig nehézségekkel küzd, egy-két fejszecsapással segítenének rajta. Ha kidőlne, legalább lenne valóságos ok a siránkozásra. Vagy lehetséges-e vajon, hogy ugyanazok a színészek, akik pályájuk kezdetén a drámai feszültséget »mesteri eszközökkel oldották meg«, tíz esztendő alatt annyira hanyatlottak, hogy a kritikusok csakis borúlátásra kényszerülnek miattuk? Vagy talán, az elfogultság szemüvege nélkül sohasem értek volna fel az említett magaslatokra? Ha így van, miért a patetikus sirató? Miért nem alkalmazható ma is a hajdani mérce? Ha pedig nem alkalmazható, akkor a színészek fejlődésképtelenségért ki vonható felelősségre? Erre a kérdésre, azt hiszem, a válasz bizonyos mértékben a külső körülményekben keresendő.”

Egy néző nyilatkozata: „Valamikor »színház szaga« volt az előadásoknak. Főleg Krivosik elvtárs vezetése alatt. Ö minden előadás szünetében végigsétált az előcsarnokon, szívélyesen üdvözölte a megjelent vendégeket, beszélgetett velük, érdeklődött, hogyan tetszett az előadás.”