Irodalmi Szemle, 1983
1983/6 - Tóth László: Az elvarázsolt varázspálca (mese)
Azaz egyszer ugrás közben mégiscsak a lengőtrapéz mellé kapott és — lezuhant. Le—zu—hant. A zsúfolásig megtelt nézőtéren ülőkbe, a bolhát is megpatkoló kovácsba, a kikapós patikáriusnéba, a Sárkánykirállyal viaskodó királyba, a szép szabónéba, a borisszákba, a bornemisszákba és a többiekbe is, beleszorult a szusz. Tiri-tarka ruháik pedig a hirtelen jött mélységes mély megrendüléstől és mélységes mély gyásztól menten feketévé változtak. Egy szempillantás elegendő volt ahhoz, hogy a zsúfolásig megtelt nézőtér mélységes mély gyászba boruljon. Már hogyne borult volna gyászba, hiszen amint elterjed a tragédia híre, az egész ■világ mélységes mély gyászba borul majd! A kiöregedett légtornász lezuhant! Vége! Azaz... ... azaz mégsem. Mégsem ... mert... csoda ... történt... Csoda. A kiöregedett légtornász zuhantában egyszercsak megállt a levegőben. Ahogy mondom, megállt a levegőben. Mintha egy védőháló fogta volna fel a testét. És az fogta föl valóban, csakhogy a védőháló láthatatlan volt. A védőhálót a kiöregedett légtornászon kívül nem látta senki. Miként kiöregedett légtornászunk sem sejtette, hogy a védőhálója mások számára láthatatlan. Ha sejtette volna, talán ő rémült volna meg a legjobban egy ilyen lehetetlen furcsaságtól. A zsúfolásig megtelt nézőtéren ülők, a bolhát is megpatkoló kovács, a kikapós pati- káriusné, a Sárkánykirállyal viaskodó király, a szép szabóné, a borisszák, a bornemisz- .szák és a többiek így persze azt sem értették, hogy a kiöregedett légtornász miért hadonászik egy bottal a kezében minden mutatványa előtt. De megszokták, elfogadták tőle, mint egy nagy művész babonás, szertartásos rigolyáit, s csakhamar belenyugodtak abba, hogy ez is hozzátartozik a mutatványához és nem is firtatták többé az okát. Azt pedig, hogy a testét fölfogta a számukra láthatatlan védőháló, azzal magyarázták, hogy a kiöregedett légtornász most már minden kétséget kizáróan a sors kegyeltje, s ha addig a mutatványaiért tisztelték őt, most amiatt is fölnéztek rá, hogy varázserőt tulajdonítottak neki. Így hát döbbent csodálkozás ült az emberek szemében, amikor azt látták, hogy a kiöregedett légtornász zuhanó teste, valahol félúton a trapéz és a porond között .egyszercsak megáll a levegőben, rúgózik néhányat, majd a légtornász tesz néhány bizonytalan lépést, aztán elindul a levegőben lefelé, mintha csak egy láthatatlan kötélhágcsón mászott volna. A zsúfolásig megtelt nézőtéren ülők egy szempillantás alatt feketévé vált ruházata lassacskán visszaváltozott tiri-tarkává. De ez is csak egyszer fordult elő. A további estéken újból tökéletes volt a kiöregedett légtornász minden gyakorlata. Minden ugyanúgy történt, mint eddig. Kiöregedett légtornászunk estéről estére felkapaszkodott a trapézhoz, ahol estéről estére boldogan nézett szét maga körül, majd estéről estére gyorsan előkapta az inge alól a varázspálcát, estéről estére háromszor megforgatta a levegőben, miközben estéről estére elmotyogta a varázsigét. Ám ennek az egyetlen esetnek is híre ment. Ha pedig híre ment, eljutott a Zöld Vadászhoz is. Bizony, a Zöld Vadászhoz is. A Zöld Vadász mindjárt tudta, hányadán állnak a dolgok. Mindjárt tudta, hogy az ő legnagyobb vetélytársa, a hetedhét országban híres-nevezetes varázsló lehet a ludas ebben a dologban. Csak azt nem tudta, hogyan. Hiszen a varázslónak hírét sem lehetett hallani már hosszú idő óta. S mivel nem tudta, mi lehet a dolgok mögött, elhatározta, hogy utána jár annak. Vásárolt is nyomban egy belépőjegyet a minden este zsúfolásig megtelt cirkuszba,
