Irodalmi Szemle, 1983

1983/6 - Tőzsér Árpád: Turczel Lajos nívódíjához

Turczel Lajos nívódíjához

Turczel Lajos, az egész magyar nyelvterületen ismert és elismert irodalomtörténészünk Hiányzó fejezetek [1982) című tanulmánykötetéért a Szlovák Irodalmi Alaptól nívódíjat kapott. Ez az ünnepi alkalom hozott ide, az író Zálu- žická utcai lakására: a helyszínről, a díjazott mű születésének helyéről akarom Indítani a mű szerzője „szemrevételezését“.

Ülünk egy dacos, mellre szegett fejű Ady mellszobor és négyezer könyv társaságában, kint tavasz van, féktelen kedvvel zöldülnek, virágzanak a štrko- veci fák, s nekem azok a huszonöt évvel ezelőtti tavaszok, telek és főleg őszök járnak eszemben, mikor Pozsonyban még csak látogató és hallgató (mármint főiskolai hallgató) voltam, s időnként meglátogattam Kertész utcai albérletében tanáromat, Turczel Lajost is. Pontosabban: sokszor nem is őt látogattam meg, hanem lakótársát, Ozsvald Árpádot, aki akkor még szintén boldogult legénykorát élte, s társam volt irodalmi „legénykedéseimben“ is. De akármilyen cél vitt is oda, látnom kellett, hogy tanárunk, a már akkor nagy tekintélyű irodalomtörténész Turczel Lajos az iskola falain túl ugyanazt a „hátamon a házam“ féle bohéméletet éli, mint mi. Családja ugyanúgy inem volt, mint nekünk, s a könyvei ugyanúgy a padlón tornyosultak, mint az enyéim otthon.

Azóta eltelt egy negyed század, Turczel Lajos közben pedagógus nemzedéket nevelt föl iskoláinknak, írókat, költőket, irodalomkritikusokat, s megírt öt tanulmánykötetet a csehszlovákiai magyar irodalomról, de életformája alig változott. Mi, a nála jóval fiatalabbak közben bele-belekóstoltunk más életformákba is, lakásunk új szcenériát kapott, új szereplőkkel (asszonnyal, gyerekkel) bővült, az ő életformájának azonban változatlanul az irodalom a fő meghatározója: lakásának ma is egyetlen szereplői a könyvek.

— Melyik a legkorábbi könyvszerzeménye? — kérdem tőle. A hatvanhat éve ellenére is fiatalos, fürge mozgású házigazda felpattan, egy pillanatra eltűnik könyvei között s egy vékony, világoszöld borítójú könyvecskével tér vissza: Arany János: Toldi, kiadta Borka Géza, Komárnóban, 1930-ban.

— Ogy 1931-ben történhetett, nyolcadikos elemista lehettem, mikor ezt a könyvet tanítóm, Baráth Béla fia, Miklós kölcsönadta. Kölcsönadta és nálam hagyta. Gyermekkorom egyik legkedvesebb könyve lett.

Hirtelen én is a könyvtáramra gondolok. Az én legkorábbi szerzeményeim magyarországi kiadványok: Juhász Ferenc 1949-es Szárnyas csikó ja, Veres Péter 1950-es Szolgasága. De ezt nemcsak az a tény magyarázza, hogy én egészen 1950-ig Magyarországon tanultam, mert az ötvenes évek elején még azok a nálam valamivel vagy jóval idősebb csehszlovákiai magyar írók is a magyarországi irodalom élményével indultak, akik — mint például Dénes György, Veres János és mások — a felszabadulás után itthon végezték iskoláikat. A Fábry megfogalmazta semmiből indulás, a „tabula rasa“ úgy volt igaz, hogy a har