Irodalmi Szemle, 1983

1983/5 - FIGYELŐ - Cselényi László: Radar

ezekből próbálok hát tájékozódni a legújabb világirodalmi események felől, s jóleső meglepetéssel észlelem, hogy a „Nagyvilág”, ellentétben az általános nyomdai gyakorlattal, szinte naprakészen igyekszik eljuttatni olvasóihoz a „mai” világirodaimat. Átolvasván az utóbbi két-három esztendő érdekesebb közleményeit, meglepődve tapasztalom, hogy hosszú idő múltán sikerült újra „szinkronba” kerülnöm a leg- frisebb világirodalommal.

Fogalmazhatok hát úgy is, hogy amikről most beszámolok, az a nyolcvanas évek világirodalma. Hiszen Beckett kisregénye nyolcvanegyben jelent meg az Editions de Minuit-nál, ugyanúgy, mint Claude Simon Georgicája s a friss Nobel- díjas, García Márquez ugyanúgy nyolcvanegyes termés, mint Csingiz Ajtmatov próza-eposza. S minthogy mindez már olvasható 1982-ben magyarul is, /ez bizony nem jelent kevesebbet, mint hogy a magyar világirodalmi tájékoztatásnak valóban sikerült bepótolnia „hagyományos” megkésett- ségét, s ma már, főként a Nagyvilág jóvoltából, valóban szinkronban lehetünk a XX. század világirodalmával.

A figyelmes olvasó észlelhette, hogy amiről eddig szólottam, az mind regény, pontosabban próza. Nem azt jelenti ez természetesen, hogy más műfajok területén rosszabb a helyzet, hiszen friss drámákat ugyanúgy olvashatunk a Nagyvilág hasábjain, mint vadonatúj verseket, noha kétségtelen, hogy a világlíra hullámvölgye változatlanul tovább tart a nyolcvanas években is; a neoavantgarde ötvenes-hatvanas évekbeli áradása elapadt s ma még mindig nem lehet megmondani, milyen lesz a jövő, mondjuk a nyolcvanaskilencvenes esztendők világlírája. Maradjunk hát egyelőre a továbbra is leginkább divatos műfajnál, a regénynél, a nyolcvanas évek prózairodalmánál.

Annál is Iníkább, mert köztudott, s egy régebbi írásunkban mi is kifejtettük, hogy líra és próza nagyon, is keveredik eme legújabb művekben, s ha azt állítottuk, hogy a líra hullámvölgyben leledzik, voltaképpen állíthatnánk ugyanezt a regényről is, hiszen az is elkoptatott közhely, hogy a regény válságban van immár évtizedek óta, legalábbis az a fajta regény, amely az európai irodalmakban Cervantes, Swift, Balzac és Tolsztoj óta meghonosodott, s amely, mint tudjuk, csakis pár évszázada ismeretes a világirodalomban, hiszen régebben aligha ismerték, s az Európán kívüli irodalmakban ma sem nagyon ismerik (legfeljebb utánzatként) eme regényfajtát.

Mi hát az igazság? Az igazi nagy prózában továbbra is tart a hagyományos epika válsága, s Proust, Joyce, Faulkner óta igenis lehetetlen igényes regényt úgy írni, ahogy Balzac, Dickens, vagy hogy a magyar térfélen maradjunk, Móricz írt. Ezt bizonyítják a kiragadott, s amint hangsúlyoztuk, a véletlen folytán elénk került példáik is. S nemcsak Beckett vagy Claude Simon írásai, hanem García Márquez kisregénye is (noha ez a valóságos „krimi” sokkal „hagyományosabb” írás, mint a Száz év magány vagy A pátriárka alkonya volt), mi több, az Ajtmatov próza-eposza is. Hozzáteszem még, hogy noha e háromnégy szerző frissen olvasott műveit ismertetem, óhatatlan, hogy kitérjek korábbi írásaikra is.

„A hosszú fehér haj égnek mered, legyező alakban. A nyugodt arc körül s felette. Mintha nem csillapodott volna még valami régi iszonyat. Vagy a hatása. Vagy egy másik. Ami kővé dermeszti az arcot. Csend az üvöltés szemében. Melyiket mondjam? Rosszul persze. Mind a kettő? Mind a hármat? Ez hát a válasz”.

Az immár hetvenhetedik évében járó s az utóbbi másfél-két évtizedben alig-alig megszólaló, s ha igen, mindössze „egyperces” darabokat, pontosabban némajátékokat „író” Nobel-díjas Beckett eredetileg „Mai vu, mai dit” című, az Éditions de Minuit-nál tavaly megjelent „Rosszul látom, rosszul mondom” című „elbeszélését” kö'Zli a Nagyvilág 82-es októberi száma. Az elbeszélést azért tettük idézőjelbe, mert ismervén az utóbbi évtizedek Beckett- Jének szűkszavúságát, a most megjelent 40—50 oldalnyi írást nyugodtan nevezhetjük regénynek, sőt, akár „nagyregénynek” is, hiszen a húsz éve, 1961-ben napvilágot látott „Comment c’ est?” óta ez a leghosszabb Beckett-írás.

S hogy miről „szól”? A Beckett-életmű ismerői tudják, hogy nem szólhat másról, mint az immár majd félévszázados Be- ckett-oeuvre valamennyi írása: az öregedésről, a pusztulásról, a halálról. Azzal a különbséggel, hogy a „Malone meghal” vagy a „Végjáték” írója negyven—ölvén valahány évesen próbálta megközelíteni a nagy témát, a „Rosszul látom, rosszul mondom” szerzője pedig hetven valahány évesen. Ami, ugye, elég nagy különbség.

„Nemlét. A legfőbb érték. És mégis. A