Irodalmi Szemle, 1983
1983/5 - KRITIKA - Lacza Tihamér: Cimborák a perifériáról
egy kamaradarabbal (Hólepedő] Jelentkezett, ez a próbálkozás azonban véleményem szerint nem hozta meg a kívánt eredményt. Duba Gyula, úgy tűnik, műfajt váltott: felhagyott a novellaírással és átpártolt a regényhez; a hagyományos nagyregény megújítására tett kísérleteit eddig érdeklődéssel figyeltük, a jövőt illetően azonban nehéz jóslásokba bocsátkozni. Mács József legtermékenyebb prózaíróink egyike, s éppen a hetvenes évek közepétől kezdődően látott újult erővel ismét munkához, ennek ellenére a kritika mintha kevesebbet foglalkozott volna vele. 2. Rácz Olivér hosszabb szünet után először egy elbeszéléskötettel (Alom Tivadar hadparancsa) jelentkezett a hetvenes évek derekán, s 'bár korábban is publikált novellákat a folyóiratok hasábjain, addig elsősorban költőként és regényíróként tartották őt számon. Novellistaként való bemutatkozása tehát mindenképpen új színekkel gyarapította a róla kialakult képet, de egyúttal hírt adott azokról a kísérletekről is, amelyekkel Rácz az utóbbi években foglalkozott. Az 1975-ben megjelent gyűjtemény legjobb darabjai vitathatatlanul az Alom Tivadar-ciklusból kerültek ki, de a kötet második felének írásai meggyőzően bizonyították, hogy Rácz Olivér egyéniségétől nem idegen a szatirikus és groteszk látásmód sem. Ezek az elbeszélések mind formai, mind tartalmi szempontból sok új elemmel gyarapították prózairodalmunkat, s talán csak azért nem szenteltünk eddig kellő figyelmet ezeknek az alkotásoknak, mert Ráczcal szinte egy időben, illetve valamivel korábban, a Fekete szél c. antológia megjelenésekor a legfiatalabb nemzedék képviselői is valami hasonlóval próbálkoztak. Napjainkra ez a látásmód — elsősorban Grendel Lajos, Cúth János, Vajkai Miklós és természetesen Rácz Olivér jóvoltából — polgárjogot nyert irodalmunkban. A jelenségre már csak azért is oda kell figyelni, mivel más irodalmakban is ugyanilyen folyamatok zajlanak le manapság, ami egyértelműen azt bizonyítja, hogy prózaíróink — költőinkhez hasonlóan — igyekeznek lépést tartani a korral. Rácz Olivér az idősebb prózaírók közül alighanem a legmeszebbre jutott el a kísérletezésben. Legújabb munkája, A Rogozsán kocsma című regénye szinte egyedülálló a csehszlovákiai magyar irodalomban. Szatirikusán és groteszk módon ábrázol egy olyan korszakot — az 1930—1945 közötti esztendőket —, amelyről eddig inkább drámai hangon, mosolytalan arccal, kellő komolysággal és tárgyilagossággal szoktunk beszélni. Rácz egy korábbi, nagy sikerű regényében lMegtudtam, hogy élsz] már foglalkozott az említett időszakkal, pontosabban a háborús évekkel, de annak a műnek merőben más volt a hangvétele és a szerkezeti felépítése. A Rogozsán kocsma bizonyos értelemben pikareszk regénynek tekinthető, hiszen cselekménye kisebb-nagyobb kalandok sorozatából áll össze, de az író tudja, hogy a XX. század harmadik -harmadában anakro- nisztikusan hatna egy XVII. századi regényforma feltámasztása, ezért parodizálja is ezt a műfajt, így tehát végeredményben egy persziflázs-regénnyel van dolgunk, amely a „szabályos” regényektől abban tér el, hogy sokszor a logikának is ellentmondva érvényesülnek benne különböző önkényesen és meglehetősen szertelenül kiválasztott formai megoldások. Ez a „kettős paródia” — mármint, hogy a regény egyszerre paródiája egy korszaknak és egy műfajnak — sajátos lehetőségeket kínál az írónak, csak győzze kiaknázni ezeket. Az egyik legfontosabb ezek közül a különféle szereplők és figurák bőséges kínálata; egy „szabályos” regény esetében a hősök kiválasztása 'és megformálása sokkal több gondot okoz az írónak, de ezt bizonyos mértékig ellensúlyozza az a körülmény, hogy jóval kevesebb főszereplőre van szükség, miáltal egyszerűbbé válik a cselekmény vonalvezetése is. Rácz Olivér teljes mértékben élt az előbb említett lehetőséggel; A Rogozsán kocsmab&n viszonylag sok szereplőt vonultatott föl, ezek között akadnak fontosabb és kevésbé fontos figurák is, de valódi főhős egyikükből sem lett, s ez végsősoron érthető is, hiszen máskülönben darabjaira hullott volna az oly gondosan felépített konstrukció. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy nincsenek a műnek központi alakjai, de ezek a szereplők a regény nagy részében mindig együtt láthatók, s ha történetesen egyikük-másikuk éppen távol van, akkor a többiek róla beszélnek, érte aggódnak. Tulajdonképpen egymás nélkül nehezen is tudnánk ezeket a szerelőket elképzelni, mivel az író nem belülről ábrázolta őket — jóllehet a történet során azért egyet s mást megtudunk róluk —, hanem elhelyezte őket egy-egy jelenetbe, aztán hagyta, hadd beszélgessenek a maguk kedve szerint. Valahogy olyanformán, mint
