Irodalmi Szemle, 1983
1983/5 - Rákos Péter: Noszty Feri bűne (tanulmány)
Rákos Péter NOSZTY FERI BŰNE A téma vagy inkább dilemma, amelyről az alábbiakban szó lesz, egy egyetemi előadás vagy talán szeminárium során pattant ki. Egy olyan kis „manufaktúrában”, amilyen a prágai magyar szak, szükségképpen elegyedik a felsőoktatásnak a két hagyományos műfaja. A körülményeket csupán hozzávetőlegesen tudtuk rekonstrukálnil Tanár és tanítványai, legalábbis némelyek, különböztek Mikszáth regényének értelmezésében; emlékezetem szerint ez akkor vált nyilvánvalóvá, amikor a regény kritikai szellemére hivatkozva helytelenítettem a műnek azokat az átdolgozásait, amelyek a mikszáthi befejezést hepiendre változtatták. Az álláspontok egybevetésétől egyre tágabb körökben gyűrűző vita keletkezett: az irodalomelmélet, irodalomkritika, irodalomtörténet tengerének egy csöppje vagy talán tengere is egy cseppben. Nem volt megállás: bele kellett bocsátkoznunk a kérdésbe. Nem bántam meg: tanítványi „ellenzékem” legállhatatosabb- ja, R. Csanádi Csilla, javaslatomra szakdolgozata tárgyául választotta — mit is? Nem a regényt, hanem magát az említett vitát. Érdekes, az igazságlieresés lázában lobogó dolgozatot írt belőle. A magam részéről pedig itt vonok le néhány távolabbi következtetést.1 Elvi célzattal, nem azért, hogy „igazam legyen”. A tanár igaza, ha van neki, amúgy sem magántulajdon: a tanítványé is, akivel úgyszólván közösen találják mag. Arra a közismert1 tényre, hogy ahány olvasó, annyiféleképpen olvassa a szöveget (s hogy ugyanaz az olvasó sem olvassa egyformán kétszer egymás után), nem is volna érdemes szót vesztegetnünk. Ez szükségképpen van így, hiszen minden olvasó már egy előzetesen kialakult állásponttal közelíti meg a művet, olvasói viszonyulását megalapozzák és meghatározzák korábbi élményei és tapasztalatai; a befogadás pillanatában már nem tudatosan, hanem ösztönösen, szinte gondolkodás nélkül reagál, tudatalatti vagy jobban mondva: a tudatosság szférájából a tudatküszöb alá süllyedt, automatizálódott értelmi és érzelmi készséggel. Ezek az értelmező és értékelő megnyilatkozások azonban nem megváltoztathatatlanok. Az eltérő álláspontúak között létrejöhet egy eszmecsere, melynek során — esetleg utána — az álláspontok közeledhetnek egymáshoz, az újonnan szerzett ismeretek vagy szempontok fényében módosulhatnak. Szüntelenül áramló adatok és érvek kölcsönhatása ez; nehéz volna megállapítani, mely pillanatban zárható le a folyamat, ha ugyan valaha is lezárható, de annyi tisztelet kijár a jelentős műalkotásnak, hogy a kölcsönös megértés érdekében elmenjünk a végsőkig. Az intelleketus számára ez az esztétikum etikai parancsa. Sznobok szeszélyei, divatok diktátuma időtlen idők óta formálják az emberek véleményét — hogyan törődhetnénk bele, hogy épp csak az érvek nem? Hogy azután a különböző felfogások közti ellentét végső soron áthidalhatatlannak bizonyul, azon kár volna sopánkodnunk, s megbocsáthatatlan fanatizmus, szellemi zsarnokság volna erőnek erejével szorgalmazni összebékítésüket. Tagadhatatlanul zavarba ejt, ha a nézőpontok merev engesztelhetetlenséggel állnak szemben egymással, de kisebb-nagyobb eltérések, hézagok, egyéni árnyalatok hozzátartoznak a világ, az élet és ezen belül az ember és a művészet rendjéhez. Az igazi, a nyugtalanító ellentét másutt lappang. Van-e értelme az értelmezésnek, van-e egyáltalán értelme az irodalmi műnek? Lévén a „szöveg”, mely a „mű” önmagával való azonosságának mégiscsak egyetlen hordozója és biztosítéka, viszonylagos érvényű s szinte a végletekig relativizálható, van-e arra jogunk és ismérvünk, hogy
