Irodalmi Szemle, 1983
1983/5 - Lovicsek Béla: Feltámadás hajnali négykor (elbeszélés)
az én csodálatos világom. Tankok dübörögtek, gépágyúk, aknavetők, golyó- szórók s géppisztolyok vertek akkora zajt, szinte belesiketültem. Annyi időm és erőm még volt, hogy beugorjak az udvarunkba, de a konyhaajtóig már nem jutottam el, néhány méternyire tőle falhoz lapított a félelem és az iszonyat. Nem egy német meg szovjet katona bukándozott fel a szemem előtt. Rettentő kiabálás, hörgés, jajgatás... golyók verték pettyesre körülöttem a hófehérre meszelt falat. Ijedtemben talán be is csurdítottam. Sosem felejtem el... Látod, öregem, ha akkor egy, egyetlen golyó egy-két arasznyival felém téved, nem kellett volna rettegve várnom a „leletem“ visszaérkezését Prágából. A főorvos nem mondta meg, hogy mire gyanakszik. Miért is mondta volna, nem bolond... Én viszont szinte biztosra vettem, hogy a gégémet támadta meg az undok kór. Halványan ugyan abban reménykedtem, hogy „csak tébécé“, de sejtésem szerint annak volt nagyobb valószínűsége, hogy rákos daganat fojtogat, s akkor nincs mese. Tiltakozva csattoghatnak a parki lomblakók, tor- kaszakadtából ordíthat a négy milliárdnyi emberiség, akkor is eljön értem a kaszás és karonkapva eliramlik velem. .. Bizakodni, reménykedni persze kell, mint ahogy az ágyszomszédom is bizakodott rendületlenül. „Fogok én még az állomásra szaladni, hogy elérjem a vonatot“, szokta mondogatni önmagát biztatva, pedig neki már vízcsapként görbült ki a műcső az álla alól, és olyan száraz volt az egész embery hogy zörögtek és csikorogtak a csontjai, amikor leszállt az ágyról... mégis reménykedett és bizakodott... Hát éppen én, az úgynevezett művészember ne reménykedjem, mikor egész életemben, minden művemben az 'élet igenlését, szépségét, a soha meg nem alkuvó ember nagyságát, s egyáltalán magának a létnek a csodálatosságát és a nagyszerűségét sugalltam, éppen én adjam fel idő előtt? Ám ha a leletem pozitív lesz — miáöpedig minden jel arra mutatott, hogy az lesz —, végleg feladom és önként nyújtom karomat a rózsaszín ruhás tündérkének. Az én nyakam nem fogják nyiszálnl, az én hörgőmet nem fogják kitépni, mint levágás után a lúdét, én nem fogok levegő után kapkodni, mint a partra vetett hal! ... Azt pedig végképp nem tudnám elviselni, hogy sajnálkozva nézzenek rám az emberek, a barátaim . .. meg hát a feleségem ... meg a három szép gyerekem .. . Nem, a kiszolgáltatottságot sehogy sem tudnám elviselni. .. Elég gyakran meglátogatott a feleségem. Rögtön leszögezem: kedves, megértő, tűzkezű, minden tekintetben tiszteletre és szeretetre méltó asszony. A legnehezebb időszakokban és helyzetekben is megértően viselkedett velem, még akkor is, amikor többet ittam Ja kelleténél, erről majd később ... Szóval, az én asszonyom elesettségemben támogatott, nehéz pillanataimban bíztatott, hiszen te is tudod, hogy pályafutásom alatt sok kudarc és csalódás is étrt. Akadtak persze olyan napjaim is, amikor a siker fényében fürödhettem a családommal együtt. A feleségem akkor sem járt a fellegekben. Megmaradt a magi egyszerű nagyszerűségében. Mértéktartó nyugalmával békés és harmonikus családi légkört teremtett, nyugodtan alkothattam. Nyugodtan? .. . Ismerheted az én nyugalmamat! Igyál már, hallod-e! ... Csak ülsz itt előttem, mintha karót nyeltél volna Látogatásai alkalmával mindig arra törekedett, hogy kellemessé tegye azt az együít töltött néhány órát. Ha elvétve céloztam rá, mennyire kívánom, pironkodva lesütötte a szemét, mint valami szűzlány, és csendes szóval „megdorgált“ . . . Egyszóval úgy viselkedett minden alkalommal, mintha egy üdülő férjet, nem pedig egy beteg embert látogatna meg. Mintha betegségem tized- rangú kérdés lenne, kár rá a szót pazarolni. Nem más ez az egész, mint egyszerű kivizsgálás, pihenés, idegeket nyugtató kikapcsolódás. Nemsokára hazamehetek és végezhetem a munkám ...
