Irodalmi Szemle, 1983
1983/4 - Rácz Olivér: A világ vége előtt két óra harminc perccel (elbeszélés)
De a fiatalok nem figyeltek oda; elmélyülten, összebújva suttogtak, és újra görcsösen vihogtak valamin. Franknek a füle is belepirult a vihogásba, Edna a tenyerébe rejtette az arcát. Volt a vihogásukban valami érezhetően csiklandós felajzottság, amitől Mammie hegyezni kezdte a fülét. — Most meg már megint mi a nyavalya bújt belétek? — Semmi — mondta Frank sietve. De Edna hátravetette a fejét, a szétterpesztett ujjain keresztül sandított az anyjára. — Az jutott az eszünkbe — mondta megfontoltan —, hogy ha valóban itt a világ vége, akkor mi, hogy úgy mondjam,, végveszélyben vagyunk, igaz? — Ennél bölcsebbet nem is mondhattál volna — mormogta Boyd enyhe megvetéssel. Soha sem volt különösebben nagy véleménye a lánya észbeli képességei felől. — Törd a fejed: talán még sikerül egy-két ilyen remek következtetést világgá prütykölnöd. Közölhetjük a TV-vel is. — De ha ez így van — folytatta Edna rendületlenül —, akkor Daddy most korlátlan hatalommal és felelősséggel rendelkezik ebben a mi kis közösségünkben. Mint a hajóskapitány a hajója fedélzetén. Élet és halál ura. Olvastam valahol — fűzte hozzá sietve. — Mhm — mordult fel Boyd kedvtelve, mert a gondolat megtetszett neki. Még sohasem volt élet és halál ura ebben a házban. Edna határozottan fejlődik. — Na és? — kérdezte Mammie gyanakodva. — És akkor mi van? — Akkor az van — mondta Edna, és merészen leeresztette a szétterpesztett ujjait a szeme elől —, hogy Daddy most megeskethetne minket. Mint egy hajós- kapitány. Te lennél a tanú, Mammie — mondta hízelkedve. — És akkor, ugye, elmehetnénk Frankievei egy gyors nászúira, ide, az emeleti vendégszobába.. . Frankie vigyorgott. Határozottan tetszett neki az ötlet. De Mammie nem méltányolta a tervet. — Kaphatsz egy akkora pofont, fiam — mondta villámló szemmel —, hogy hullámvasútnak nézed tőle a világvégét. Az emeleti vendégszoba különben is Susané — mondta elérzékenyülten. — Minden percben betoppanhatnak. Ó, Susan — emelte a szeméhez a zsebkendőjét —, ó, kicsi unokáim ... — Lehet, hogy ők nem nézték a TV-t — dörmögte Boyd vigasztalóan. — Ne pityeregj, Mammie: lehet, hogy ez az egész izé Susanékra nem is érvényes ... Tudod, hogy a washingtoni nagyfejűeknek mindig valami extra kellett... De Mammie-t e pillanatban valami egészen más foglalkoztatta. — Mennyi időnk van még? — ipattant fel váratlanul. — Már úgy értem — a TV szerint... Frank a karórájára pillantott. — Valami másfél óra — mondta, és lendületet véve, megköszörülte a torkát, mert Edna a pamlag sarkában duzzogott. — Jelzem — mondta a rendes hangjánál két fokkal mélyebben —, amit Edna az imént felvetett, nem is olyan képtelenség ... Végveszély meg hajóskapitány meg nászút... — motyogta tehetetlenül, mert szemlátomást a kutya sem figyelt rá. — Másfél óra? — kiáltott fel Mammie felvillanyozva. — Bőven elég! Megyek és főzök egy jó kis ebédet. Ma nem eszünk hideget, Boyd: beteszem a pulykát a sütőbe. Még szerencse, hogy Mary még tegnap megsütötte; csak meg kell melegíteni. — Áldott Mary — mormogta Boyd elégedetten, és ruganyos léptekkel elindult a bárszekrény felé. — Felmegyek Susan szobájába az ünnepi selyemabroszért — kiáltott fel Edna új erőre kapva. — Lehozom az ezüstöt is. Gyere, Frankie, segíts! Frankié ment. Jó fél óra múlva kerültek elő. Ednának csillogott a szeme:
