Irodalmi Szemle, 1983

1983/4 - František Langer: Emlékezés Jaroslav Hašekre

bizonnyal legalább egy teljes estét töltött a részletes földrajzi atlasz előtt, ha így szórta az adatokat, s alighanem a sok beleölt munka miatt sajnálta feladni tervét. Afféle kamaszos katonaromantika volt ez, s az asztaltársaság nagy örömére egy kis humorral is fűszerezte mindezt; meggyőzően ecsetelte, milyen — már-már pickwicki — bonyodalmakba keverednek a Nemzeti Tanács helyi fiókjának tagjai az átkelés során. És mégis: csupán egyszerű romantika lett volna ez Hašek esetében? Vagy inkább egy kétségbeesetten éberen álmodott álom arról a csodáról, amelynek be kellett volna következnie? Vagy talán egészen reális és okos elképzelés arról, hogyan lehetne Xe- nophőn mintájára megmenteni ötvenezer pusztulásra ítéltet?

(14.)

Ez a fantázia-tűzijáték volt az utolsó esemény, amelyben orosz földön közösen részt vettünk. 1918 januárjának utolsó napjaiban hírt kaptam az ezredemtől, hogy flekktífu- szos megbetegedéseket észleltek. Ezzel lőttek a svédországi útnak és a diplomata-kar- riernek, vissza kellett térnem az ezredhez, ahol nagyobb szükség volt rám. Ott hamarosan megtudtam, hogy a szovjet kormány beleegyezésével hadseregünket Szibérián keresztül Vlagyivosztokba szállítják, s onnan áthelyezik a francia frontszakaszra. Február második felében ezredünk — amely a hadsereg utóvédjét alkotta — szintén útra kelt a Dnyeperen túli rakodó állomások felé, s így éppen szent Máté napján újra Kijev utcáin meneteltem.

Csakhogy Hašeket nem találtam Kijevben. Feltehetően már nem tartózkodott ott, jóllehet csak egy hónappal később jelentette be a csehszlovák kommunisták Prűkopník című lapjában, amelyet Moszkvában adtak ki, hogy Munához csatlakozik. Muna ugyanis néhány önkéntesünkkel és hadifoglyunkkal közösen elhatározta, hogy Oroszországban marad és csatlakozik az éppen alakulgató Vörös Hadsereghez.

Hašek döntése váratlannak tűnt számunkra, korábban semmi jel nem mutatott arra, hogy ilyesmire készülődik. Ezért sokan voltak olyanok, akik nem vették komolyan a dolgot, egy újabb humoros ötletnek tartották vagy inkább szeszélynek, unaloműző elfoglaltságnak, s bármikor készek voltak megbocsájtani neki ezt a lépést. Elvégre akkoriban a legjobb viszonyban voltunk a szovjet kormánnyal és senki sem gyanította, hogy hamarosan feszültté válik közöttünk és a szovjetek között a kapcsolat, sőt harcokra is sor kerül. Mások viszont kezdettől fogva élesen és határozottan elítélték Hašeket, nem politikai okok miatt, hanem azért, mert cselekedetét közönséges dezertálásnak minősítették, a francia fronton ránk váró harcok előli megfutamodásnak, s azt is felrótták neki, hogy bűnös módon megszegte a testvéri hűség törvényét, amely összetartotta ezt az önkéntes népséget.

Az első hír, melyet Hašekról és új működéséről kaptam, egyúttal a köztünk és a szovjetek közti — még — felhőtlen viszonyt is tanúsította. Az 1918 márciusában megkötött breszt—litovszki béke Németországot és Oroszországot egyaránt arra kötelezte, hogy cseréljék ki a hadifoglyokat. A szovjetek ezt a feltételt becsületesen teljesítették, s amikor kelet felé tartva kinéztünk az olykor hetekig egy-egy állomáson veszteglő vonataink ablakán, láttuk a Szibériából nyugat felé tartó német és osztrák hadifoglyok olykor többezer fős transzportjait. Akkor a vezetőink és az orosz vezetők között (azt már nem tudom, hogy csak a katonai vagy esetleg a polgári vezetők között is, s hogy szélesebb hatáskörben vagy csupán helyi vonatkozásban) létrejött egy megállapodás, hogy közösen kell tevékenykednünk, és egyetlen csehszlovák se térjen vissza az Osztrák— Magyar Monarchiába vagy a hadseregébe.

Ebből a célból Szamarában, a mai Kujbisevben ellenőrizték a hazafelé tartó hadifogoly-szerelvényeket, honfitársainkat bevezették az állomásépület két kijelölt hivatali szobájának egyikébe, ahol politikai megbízottak tevékenykedtek. A cseh emisszárius az irodájában mondott valamit honfitársunknak az Osztrák—Magyar Monarchia ellen folytatott harcunkról, arról a harcról, amelyhez minden hazafiasan érző csehnek vagy szlováknak szent kötelessége csatlakozni. Az orosz emisszárius szintén csehül beszélt velük az irodájában, kifejtette előttük az orosz forradalom jelentőségét, s arról akarta meggyőzni őket, hogy minden proletárnak és társadalmilag öntudatos embernek be kell lépnie a Vörös Hadseregbe, amely a szocializmus felszabadító fegyvere, s nem szabad visszatérnie az imperialista hadseregbe. Ha netán a hadifogoly arra hivatkozott a cseh megbízott előtt, hogy szocialista érzelmű és ezért nem vesz részt semmiféle naciona