Irodalmi Szemle, 1983
1983/4 - Jaroslav Hašek: Egy hét a szesztestvérek között
Jaroslav Hašek EGY HÉT A SZESZTESTVÉREK KÖZÖTT Az a bizonyos széljegyzet, amelyet a Riedlék Honza nevű sarja biggyesztett levelezőlapja szélére, s amely szerint íelvirradt végre az ő hete, lényegében azt jelentette, hogy Honza számára beköszöntőitek a szesztestvérek körében töltött nevezetes napok. Ez. egyben amolyan csatakiáltás volt, amely közhírré harsogta, hogy azon a héten felsorakozik a szesztestvérek túlnyomó többsége, hogy egy álló héten át nem mozdulnak egymás mellől, bajtárs a bajtársát nem hagyja cserben, hogy híven gondját viselik egymásnak, ha esetleg a nevezetes hét folyamán egyik-másik tag elkókadna, megroggyanna alatta a térde; továbbá, hogy az egész héten át mind egy szálig bedobják a közösbe minden garasukat a szépséges cél érdekében, hogy az egész álló hetet mindvégig lendületes kanmurikban tölthessék el a különböző kocsmákban és éjjeli mulatókban, zajos és magvas eszmecseréket folytatva eme szívet gyönyörködtető életmódról. Most tehát alkalmunk nyílik beszámolni róla, milyen kulturális és gazdasági éle.t zajlott akkoriban Bláháék kocsmájában a törvény szabta kereteken belül, a mérsékelten haladók pártjának eme kis csoportjában. Egy ízben magam is tanúja voltam a nemes mulatság programszerű lefolyásának, amelynek során valamennyien készségesen alávetettük magunkat az egy test — egy lélek alapelvének. Andalítóan szép késő őszi este volt, amikor összegyűltünk Bláháék mulatójában, hogy meghányjuk-vessük a világ sorát s kisded körünkben lelki felüdülésben részesüljünk. Éjfél előtt tizenegyre járhatott az idő, amikor Písecký váratlanéi tüsszentett egyet, s nyomban utána lehuppant a székéről. — Ez hát gyengén bírja — vélte Honza Riedl —, engem bizony más fábul faragtak, s most igencsak úgy érzem, felvirradt a hagyományos hetem hajnalcsillaga. Miután Honza imigyen megszabta a jelszót az egész tisztes gyülekezet számára. Groš nyomban felállt, a naptárhoz lépett, és így szólt: — Ma október 20. van, fogadjuk meg tehát ünnepélyesen, hogy 27-ig nem hagyjuk el egymást. Ezt megelőzően azonban közmegegyezéssel mentesítettük Píseckýt, hogy ő is velünk töltse a nagy hetet, noha Písecký az igaz barátság nemes hevületével váltig tiltakozott ez ellen, de sajnos hasztalanul, mert valahányszor visszatelepítettük a székére, tüsz- szentett, s máris a padlón csücsült. Ennek ellenére állhatatosan megmaradt amellett, hogy feltétlenül képes lenne kitartani velünk az egész héten át, s ezt a következő bejelentéssel közölte: — É-én na-nagyon s-sokat elbírok ám... — Tudtára adtuk, hogy elhatározása komoly akadályokba ütközik, de miután továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy semmiképpen sem hagyhat el bennünket, kölcsönvettük Bláháék kézi targoncáját, hevederekkel rákötöztük Píseckýt, s zokogó fogadkozásai közepette — É-én s-sohase ha-hagylak el tik-tek-teket... — gyöngyén elfuvaroztuk a Véres Tonda éjjeli mulatójába. Ez a kávéház és a hozzíá tartozó kocsma a Vynohrady-negyedben volt, a Palacký- soron, s teljhatalmú gazdája Vaňha úr volt, aki városszerte „Véres Tonda” néven vált ismeretessé. Behemót nagy, mérhetetlenül testes, tagbaszakadt, izmos alak, aki szüntelenül feltűrt ingujjban rótta fel-alá a mulatóját, s éberen ellenőrizte vendégeit, Ha, ne adj isten, akadt olyan vendég, aki nem kanalazta fenékig az éjszakai levest, amelyet személyesen rakott a vendég elé, Tonda ábrázata nyomban rettentő kifejezést
