Irodalmi Szemle, 1983

1983/4 - Jaroslav Hašek: Dekameron (IX.)

álljanak át hozzánk, és szórássá szét repülőgépekkel. Minden hiba vagy az egyes pontok nem teljesítése a háborús időszak törvényei szerint büntettetik.”

Nyomban ezután újabb táviratot kaptam: „Futárt ne küldjön. Várja a keleti front inspektorát, a forradalmi katonai tanács politikai osztályának vezetőjét és tovariš Morozov tanácstagot, akiket teljhatalommal felruházva küldünk ki.”

Tovariš Jerohimov éppen jelen volt. Mikor ezt az utóbbi táviratot elolvastam, neki is odaadtam, hogy lássam, milyen hatást gyakorol rá egy ilyen szörnyű inspekció, amely mégis csak az ő kívánsága volt.

Látszott rajta, hogy súlyos lelki tusát vív magában. Micsoda lehetőség bosszút állni rajtam, éreztetni velem a hatalmát! De az örömteli mosoly, amely az első pillanatban felvillant az arcán, egy perc múlva a gondterheltség és a lelki gyötrődés kifejezésévé változott.

„Megbuktál, galambom”, mondta szomorúan, „elveszíted fiatal fejedet.”

Fel-alá járkált az irodában, és borongó hangon énekelt:

Golova ti moja udalaja,

kak dolgo ja budu tyebja noszity.

Aztán leült és folytatta: „A te helyedben én Menzelinszkbe menekülnék, aztán Oszba, Oszból Permbe, és keressetek, butuskáim. A város meg a front parancsnokságát átadod nekem, én majd mindent rendbe teszek.”

„Azt hiszem”, mondtam, „hogy nincs mitől tartanom.”

Jerohimov jelentőségteljesen füttyentett: „Nincs mitől tartania! Mobilizáltad a lovakat? Nem mobilizáltad. Vannak valahol túszaid a helyi lakosok közül? Nincsenek. Megsarcoltad a várost? Nem sarcoltad meg. Csuktál le ellenforradalmárt? Nem csuktál. Találtál egyáltalán valamilyen ellenforradalmárt? Nem találtál. És most még azt mondd meg nekem: Agyonlövettél legalább egyetlen pópát vagy kereskedőt? Nem lövettél. Agyonlövetted a volt prisztavot? Azt sem lövetted. És a város volt sztarosztája él vagy meghalt? Él. No látod, és még azt mondod, hogy nincs mitől tartanod. Rosszul áll a szénád, barátom.”

Felállt, fel-alá járkált az irodában, és megint elfütyülte:

Golova ti moja udalaja,

kak dolgo ja budu tyebja noszity.

Kezébe fogta a fejét, s mialatt én nyugodtan néztem, hogyan hemzsegnek a svábok a kályha mellett, a meleg falon, Jerohimov az egyik ablaktól a tnásikhoz, majd meg az ajtóhoz futott, s a fejét fogva siránkozott: „Mit csináljunk, mit csináljunk? Lebuktál, galambom. Elveszíted fiatal fejedet.”

Mintegy öt percnyi futkosás után tanácstalanul leült és kijelentette: „Itt egyáltalán semmit sem lehet csinálni. Ha legalább azt mondhatnád, hogy teli a börtönöd! De ki van ott? Senki. Ha legalább megmutathatnád az inspekciónak, hogy felégettél egy udvart, ahol ellenforradalmárok bujkáltak. De te nem mutathatsz semmit, egyáltalán semmit. Még városkutatást se rendeztél. Én, őszintén megmondom neked, szeretlek, de nagyon rossz véleménnyel vagyok rólad.”

Felállt, felcsatolta a derékszíját, beszúrt mögéje egy revolvert meg egy öt méter hosszú kaukázusi tőrt, kezet fogott velem és biztosított róla, hogy segíteni akar, bár nem tudja, mi módon, de hogy valami majd biztosan eszébe jut.

Miután eltávozott, választáviratot küldtem Szimbirszkbe: „A foglyok számát tisztázzuk. A front mozgása és a térképhiány gátolja a bugulmai győzelem aprólékos ismertetését. Az inspekció erről a helyszínen meggyőződik. A tatár és orosz nyelvű folyóirat kiadása nehézségekkel jár. Nincsenek tatár szedők, kevés az orosz betű, a fehérek elvitték a nyomdai gépeket. Ha majd repülőgép-állomás jön Bugulmába, repülőgépekről szórathatom szét a fehér hadsereghez intézett felhívást. Egyelőre repülőgépek nélkül ülök itt. A tveri forradalmi ezred a városban van tartalékban.”

Éjjel az igazak álmát aludtam, reggel meg értem jött Jerohimov és azt mondta, hogy kigondolt valamit, amivel megmenthet, és hogy egész éjjel ezen dolgoztak.

Kivezetett a városból, a régi téglagyárhoz, ahol feltűzött szuronyokkal állt őrségben