Irodalmi Szemle, 1983

1983/4 - Jaroslav Hašek: Dekameron (IX.)

Jerohimov felugrott: „Magát fogadta, de hozzám még nem jött el..

> „Ezen lehet segíteni”, mondtam, „érte küldünk. Az asztalhoz ültem és a következőket vetettem papírra:

Bugulma város parancsnoksága 2891 szám

Gyejsztvujuscsaja armija Bugulma város sztarosztájánakl

Elrendelem, hogy azonnal jöjjön ószláv szokás szerint kenyérrel meg sóval az új városparancsnokhoz.

Városparancsnok: Jerohimov Adjutáns: Gasek

Mikor Jerohimov aláírta, még odafirkantotta: „különben agyon lesz lőve, a háza pedig fel lesz égetve.”

„Hivatalos iratokra”, mondtam Jerohimovnak, „semmi ehhez hasonlót nem szabad írni, mert érvényüket vesztik.”

Ojra lemásoltam az eredeti változatot, aláírattam és elküldtem az ordonánccal. „Továbbá”, mondtam Jerohimovnak, „azt is határozottan ellenzem, hogy a burzsoázia képviselői közül tíz személyt a polgárháború végéig bebörtönözzenek, mivel ilyen határozatot kizárólag a forradalmi bíróság hozhat.”

„A forradalmi bíróság”, mondta komolyan Jerohimov, „mi vagyunk. A város a mi kezünkben van.”

„Ebben téved, tovariš Jerohimov, mert kik vagyunk mi? Igen nyomorult két ember. A városparancsnok meg az adjutánsa. A forradalmi bíróságot a keleti front forradalmi katonai tanácsa nevezi ki. Azt akarja, hogy falhoz állítsák?”

„Hát jól van”, sóhajtotta Jerohimov, „de az általános városszemlét csak nem tilthatja meg senki.”

„A f. é. június 18-i dekrétum szerint”, válaszoltam erre, „általános vizsgálat (»obiszk«j kizárólag a helyi forradalmi bizottság vagy tanács beleegyezésével tartható. Mivelhogy ilyesmi még nem létezik, az egészet későbbre halasztjuk.”

„Maga angyal”, mondta gyöngéden Jerohimov, „maga nélkül elvesznék, de a szabadkereskedelemnek csak véget kell vetnünk.”

„Az üzletelők”, magyaráztam, „akik a piacra járnak, zömmel vidékiek, muzsikok, s nem tudnak se írni, se olvasni. Először meg kell tanulniuk az írás-olvasást, csak azután olvashatják el az utasításainkat és érthetik meg, miről van sző. Először meg kell tanítanunk az írástudatlan lakosságot írni és olvasni, hogy megértsék, mit akarunk tőlük, és csak azután adhatunk utasításokat akár a lovak mobilizálására is. Mondja csak, tovariš Jerohimov, miért ragaszkodik annyira a lovak mobilizálásához? Csak nem akarja lovas hadosztállyá alakítani a tveri forradalmi gyalogezredet? Tudja, hogy erre van az »inszpektor po formirovanyiju vojszk levoberezsnoj gruppi«?”

„Magának ebben is igaza van, tovariš Gasek”, mondta sóhajtva Jerohimov, „mit csináljak?”

„Tanítsa írni-olvasni a bugulmai körzet népét”, válaszoltam, „ami pedig engem illet, megyek és megnézem, nem csinálnak-e butaságokat a legényei, s hogy hogyan vannak elszállásolva.”

Elmentem és jártam a várost. A tveri forradalmi ezred méltóképpen viselkedett. Nem nyomorgatott senkit, összebarátkozott a lakossággal, teát ivott, „pöle-méle”-t, scsit, borscsot főzetett, megosztotta vendéglátóival saját mahorkáját és cukrát, szóval minden rendben volt. Elmentem körülnézni Kis Bugulmába is, ahol az ezred első zászlóalja állomásozott. Ugyanaz az idill fogadott. Teáztak, borscsot ettek, illedelmesen viselkedtek. Késő este, mikor visszatértem, a tér sarkán megpillantottam a frissen felragasztott plakátot; ez állt rajta:

BUGULMA ÉS KÖRNYÉKE EGÉSZ LAKOSSÁGÁNAK!