Irodalmi Szemle, 1983
1983/1 - Zalabai Zsigmond: Próbák népe II.
hiteles helyet, Ipolyságot, s onnan Hídvéget (amely 1497-ig megyeközpont, alispáni székhely volt), még keletebbre pedig Balassagyarmatot, ahol az idő tájt — rendszerint Nógráddal közösen — a megyegyűléseket tartották. E gazdaságföldrajzi adottságok is hozzájárultak ahhoz, hogy Mátyás korában a falu nagy fejlődésnek induljon, központja legyen a lévai vár Ipoly-Börzsöny vidéki tarto- zékfalvainak. Műtörténészek szerint az 1400-as években bővítették ki és építették át (gót stílusban) a község templomát is: ekkor kaphatta a szent ház a régi iratokban többször említett csúcsíves keresztboltozatot (belvilága ezt az ősi vonást a későbbi kényszerű átépítések miatt, sajnos, teljesen elvesztette). Hont megye monográfiája szerint a templom a XV. századtól kezdve a cisztercitáké volt. E rendről pedig — lévén Ipolypásztó szempontjából ez sem közömbös — tudnivaló, hogy nem élt magába zárkózó, kolostorok falai mögé húzódó életet. Nagy szerepe volt a földművelés haladottabb módszereinek s a konyhakertészetnek az elterjesztésében. (1465-ben, amikor okvelél is bizonyítja már a falu egyházashely voltát, bizonyos Achatiust említenek Pásztó plébánosaként.) Tehát: jobbágyházak, nemesi kúria (kastély), új gótikus templom — s kész a korabeli falu képe. Azazhogy: a mezővárosé. Mert a XV. század legnagyobb hozadéka Ipolypásztó számára kétségkívül az volt, hogy oppidummá (mezővárossá) lépett elő. Ne gondoljunk persze mai értelemben vett városra. Civitas (fallal körülvett, jelentős kiváltságokat élvező, „igazi” város) Hont megyében akkor még mindössze három volt: Kor- pona, Selmecbánya és Bakabánya. Nagymarost és Bátot fölváltva emlegetik az oklevelek hol civitasként, hol oppidumként. Rajtuk kívül az 1400-as években két mezőváros van még a megyében: Drégely, illetőleg — mint ezt először egy 1463-as, másodszor egy 1481-es oklevél említi — Ipolypásztó. Kicsike, ma mindössze hatszáz lakost számláló falum egyike volt tehát Hont legrégibb mezővárosainak (Bozók, Egeg, Ipolyság, Visk kapta még meg ezt a rangot az 1500-as évek elején). Az oppidum magyar megfelelője, a mezőváros, rendkívül találó szó. Olyan települést jelöl, amely alapjában véve földművelő jellegű, de bizonyos városias kiváltságokat (vám- és vásárjogot) élvez, s tán némi „városias” vonása (piactere, temploma, kúriája vagy kastélya) is van. A földesurak versengtek az ilyen települések birtoklásáért: a vásár- és vámjövedelem gyarapította bevételüket. Az akkor még szabadon költöző jobbágyokat is vonzották a mezővárosok. Lakosságuk nem volt nagy (mai fogalmaink szerint inkább faluk ezek, mint városok); egy-két iparos azonban már dolgozhatott bennük. Pásztón leginkább kovács, továbbá molnár (a malmot a XVI. század derekán említi már egy urbárium). Vonzhatta a jobbágyokat az is, hogy az oppidumokban afféle „parasztpolgárrá” léphettek elő. Volt a mezővárosoknak olyan kiváltságuk, hogy lakóik együttesen is viselhették az adóterheket, s pénzben válthatták meg a terménykilencedet. A földesúri függést ily módon kevésbé érezték, mint a falusi jobbágyok. Vonzhatta őket a mezőváros élénk piaca (emlékezzünk csak vissza: a század elején utasította már Zsigmond király Szécsényi Miklóst, hogy engedje be a környékbeli lakosokat Pásztó piacára), s nemkülönben hogy a vásár helyben volt, utazás nélkül biztosította az árucsere lehetőségét. Mivel a szőlő és legelő nem tartozott a jobbágy adóztatandó telki állományához, a mezővárosok lakói főleg vágómarha- és boreladás révén juthattak nagyobb pénzösszegekhez. Az árufölösleget, mint a korabeli oppidumokról szóló monográfia írja, vagy nagyobb városokba szállították, vagy pedig fölvásárlóknak adták el. A lakók életében az őstermelés mellett jelen van tehát bizonyos polgárias elem: a kereskedés. Városias kiváltságuk az is, hogy a maguk területén általában mindenki fölött szabadon bíráskodhatnak. A sokféle kiváltság közül nem mindegyik érvényesült persze minden mezővárosban. Ipolypásztó jogállását sem tudjuk ma már pontosan meghatározni. S csak következtetni tudunk Paztoh mezőváros XV. századi lakóinak számára is. 1554-ben ötvenhárom családfőt írtak itt össze. Ha figyelembe vesszük, hogy ez már a török hódoltság korára esett, s a veszedelem elől többen világgá futhattak, jó néhányan áldozatul eshettek, akkor a Mátyás alatti Paztoh mezővárosnak is lehetett legalább annyi háztarsáa, de tán még valamivel több is. A történeti statisztika művelői szerint a középkori család átlagosan öt főből állt. Számításunk alapja, a török okozta lakosságcsökkenést ellensúlyozandó, legyen a családtagok számának felsőbb (négyes-ö'tös) értéke. Eszerint Paztoh mezőváros a XV. században 220—265 főt számlálhatott. Fogalmaink szerint
