Irodalmi Szemle, 1983

1983/3 - FIGYELŐ - Varga Erzsébet: írók — az emberiség jövőjéért

szlovák költők antológiája, a „Mélyföld”, ahogyan a magyar sajtóban, úgy a Pohla- dyban sem kapott visszhangot. Ahogy eddig a „Mužný vek” — Férfikor sem, amely pedig a tavalyi év elején került a könyvpiacra, s ha valaha, most lett volna rá alkalom, hogy figyelmére méltassa a szlovák irodalmi közvélemény. De nemcsak a „Férfikorról”, nem jelent meg bírálat egyetlen csehszlovákiai magyar kiadványról sem, kivéve a megjelent Csanda-köte- tet, a „Slovo priateľské” — Baráti szó című tanulmánygyűjteményt. Ezt Daniel Okáli ismerteti, akárcsak Vladimír Mináč immár sokadszor kiadott történelmi esszégyűjteményét, amely „Tu žije národ”

— Itt nemzet él címmel látott napvilágot.

Cselényi László

írók - az emberiség

• •• rr • * r .

jovojeert

Jövőnk, az emberiség jövője soha, egyetlen korban sem volt még olyan bizonytalan, mint napjainkban: a hamleti kérdés világméretű problémaként magasodik elénk, feleletet sürgetve, méghozzá nagyon határozott feleletet. A „vagy-vagy” választást parancsoló kizárólagossága nem tűr kertelést, s eltorlaszol minden középutat. Lenni, vagy nem lenni?! — vetik fel újra meg újra a kultúra s az irodalom képviselői is, mindazok, akik felelősnek érzik magukat az emberiség mai és holnapi sorsáért. S lehet-e nagyobb, felelősebb felelősség, mint az írástudók felelőssége?

A Lityeraturnaja gazeta január 26-i száma két világhírű író beszédét közli, azzal a megjegyzéssel, hogy egyik sem hasonlít a hagyományos köszönő beszédekre, holott tulajdonképpen mindkettő köszönő beszédnek készült; egymásra is csak annyiban hasonlítanak, hogy mindkettőben kifejezésre jut az emberiség szolgálatának és a világméretű pusztulás végleges elhárításának határozott óhaja.

Gabriel Garda Márquez stockholmi, valamint Günter Grass római beszédéről van szó: a Nobel-díj, illetve a Feltrinelli-díj ünnepélyes átadásakor hangzottak el. S bizonyára nem véletlen, hogy különbözőségük ellenére is ennyire összecsengenek: az emberi jövő biztosításánál ma nincs sürgősebb tennivalónk.

Márquez Latin-Amerika viharos történelmének rövid áttekintésével kezdi beszédét, s megállapítja, hogy az utóbbi évtizedben egy percnyi nyugalom sem volt ezen a földrészen: öt háború zajlott le és tizeíihét államfordulatra került sor. Húszmillió gyermek — tehát több, mint ameny- nyi 1970 óta Európában született — meghalt, mielőtt betöltötte volna második életévét. 120 ezer ember eltűnt — ami annyi, mintha most Uppsala város egész lakossága tűnne el nyomtalanul. Chiléből, a korábban vendégszeretetéről ismert országból egymillió ember menekült el — a lakosság tíz százaléka. A kontinens legcivilizáltabb országának számító Uruguay minden ötödik lakosa száműzetésben él. Ha Latin-Amerika menekültjei és emigránsai létrehozhatnának egy saját országot, annak az országnak több lakosa lenne, mint Norvégiának. Az elnyomásra, a pusztításra, az árulásra az élet a válasz, amely Márquez szerint ilyen körülmények között is fölényben van a halállal szemben: „Ez a fölény növekszik, méghozzá egyre gyorsabban. Évente 74 millióval több ember jön a világra, mint amennyi meghal — hétszer annyi, mint New York lakossága. Zömük a kevésbé fejlett országokban születik, s természetesen a latinamerikai országok is ezek közé tartoznak. De, ezzel szemben, a leggazdagabb államok annyi pusztító hatalmat halmoztak fel, hogy az képes lenne százszor is megsemmisíteni nemcsak az egész emberiséget, hanem minden élőlényt, amely valaha is létezett ezen a sokat szenvedett planétán. (...) Szemtől szemben állva azzal az iszonyú veszéllyel, amely az emberi történelem folyamán mindig utópiának tűnt, mi, írók, akik mindenben hinni tudunk, fenntartjuk jogunkat a reményre, hogy még nem késő megkísérelni egy ellenkező értelmű utópia megalapozását. Egy olyan élet új, csodálatos utópiájáét, amelyben senki sem rendelkezhet a mások sorsával, amelyben igazán hűséges lesz a szerelem és lehetséges a boldogság, s amelyben a születésüktől fogva száz év magányra ítélt nemzedékeknek egyszer s