Irodalmi Szemle, 1983

1983/3 - Zalabai Zsigmond: Próbák népe IV.

neve hiányzik a megrongálódott összeírásból. Lehetséges, hogy köztük volt Pásztó Is, amelynek határa érintkezik Kisölvedével, s amelyet az Ipoly vonalán északról is, délről is több hódolt falu fogott közre? Vagy megvédte netán a palánkvár, melyet 1594-ben, a török időleges kiűzése után ismét fölépítettek? Pontos válaszra nem vállaikozhatom. Az viszont biztos, hogy falumat körülcsapkodták a török veszedelem mennykövei. 1646-ban a váci törökök Ipolydanásd várát rohanják meg. Őrségét és a falu lakosságát felkoncolják, az Ipoly-vonalat védő végvárat pedig a földdel teszik egyenlővé. Három évvel később a párkányi aga Szálkát dúlta föl. Igaz, a magyarok a dúlókon ütöttek (az agát fiával s számos előkelő tiszttel együtt elfogták, Érsekújvárba szállították, s tizenkilencüknek a fejét vették); ettől azonban nem riadt vissza a török, sőt 1649-ben orvul ismét bevette Drégely várát, jóllehet azt a század elején kötött s változatlanul érvényben levő békemegállapodás a magyaroknak ítélte oda. Diplomáciai tiltakozásra a várat visszaadták ugyan a királynak, területszerzési szándékaikról azonban nem mondtak le.

1663-ban a szultán, megunva a századot végigkísérő kisebb csatározásokat, portyákat, szüntelen végvári villongásokat, hatalmas hadjáratot indított a Habsburg-kézen levő megyék meghódítására. Augusztus elején nagy győzelmet aratott Párkánynál, szeptemberben pedig hatheti heves ostrom után a kulcsfontosságú Érsekújvárat vette be. Török uralom alá került még az év őszén az Ipoly-völgyet védelmező Drégelypalánk és Nógrád is. A nagy hadjáratot az 1664-es vasvári békekötés zárta le. Állandó jelzőként a „szégyenteljes” tapadt a békéhez; a Habsburgok ugyanis több sikeres csatájuk dacára kötötték meg azt, prédául vetve a törököknek mindazokat a területeket, melyeket a hadjárat alatt szerzett. Hogy falum ekkor török kézre került-e, adatok híján nem tudom. Ha nem került, másféle megpróbáltatást rótt népére a sors: Bécs abszolutizmusát, illetve ennek szerves részeként a nagy néptömegek életét keserítő, kegyetlenségtől sem visszariadó ellenreformációt.

2. A REFORMÁCIÓTÓL AZ ELLENREFORMÁCIÓIG. Hontban a reformáció a városi polgárság feudalizmusellenes mozgalmaként indult, még Mohács előtt. A selmeci, körmöd bányákat az augsburgi Fuggerek vették bérbe. Munkásaik Németországból magukkal hozták s itteni lakóhelyükön is terjesztették a reformáció tanait, melyek pár évtized alatt meghódították egész Hont megyét. A Mohács utáni időkben, amikor a török uralom súlya alatt összeomlott a régi rend, joggal érezhette úgy a nép, hogy sorsának rosszra fordúlásáért az „istenek”: a nagy hatalmú egyház, a roppant vagyont felhalmozó szerzetesrendek is felelősek. Nem nézhette jó szemmel a jobbágy azt sem, hogy a tizedet az egyház a török dúlásokat követő nehéz gazdasági helyzetben is behajtja tőle. A kétfelé adózó, törököt, illetve földesurat-egyházat szolgáló nép körében a reformáció, hűbérellenes felhangjai és társadalomkritikája révén, könnyen befogadásra talált. Segítette terjedését a török vész nyomában járó nagy megrendülés: oly világban, ahol a sors iszonyatból iszonyatba sodorja az embert, talán még Istent is másat kell keresni. Újat, ha már a régibe, a vesztett szalmaszálba, kapaszkodni sem lehet...

Mikor és hogyan, milyen fő indokoktól vezérelten állt át Ipolypásztó a protestáns eszmékre, pontosan meg nem mondható. Föltételezem, hogy 1552 és 1610 között. Az időszak felső határa a zsolnai zsinat esztendeje (amikor is Hont megye egésze csatlakozott a bányavidéki református püspökséghez). Az első évszám a megye töröknek való behódolását jelzi; oly vonatkozásban lehet köze a világkép változásához, hogy tudjuk: a török a protestantizmus terjedését nem akadályozta.

Nem így a bécsi politika. Az 1606-os békekötésekben ugyan még elismeri a vallásgyakorlat szabadságát, az 1608-as országgyűlés azonban már jelentős kiváltságokkal igyekszik visszaédesgetni az államvallás kebelébe a főurakat, akiktől a „cuius regio eius religio” (akié a föld, azé a vallás) elv megvalósítását várja el. Falumnak e korban az volt a szerencséje, hogy hűbérura, Kollonich Szigfrid, maga is a reformáció eszméit vallotta, lutheránus volt. Lévai várbirtokától azonban 1623-ban megfosztották. Kegyvesztésének oka nyilvánvaló: a következő évben már az ellenreformáció buzgó élcsapata, a jezsuita rend tevékenykedik Léván s nyilván a vár tartozékfalvaiban is. Hogyan vészelte át ezt a korszakot falum, nem tudom. A templom alatti röjtöklyukakról olvastam olyan egyháztörténeti vélekedést, mely szerint titkos vallási szertartások helyéül is szolgálhattak. Ha ez igaz, több, mint lidércnyomásos a kép: a föld mélyi folyosókban