Irodalmi Szemle, 1983
1983/2 - KRITIKA - Lacza Tihamér: Egy falu regénye
Lacza Tihamér EGY FALU REGÉNYE Duba Gyula legújabb munkája, a több mint ötödfélszáz oldalnyi terjedelmű Örvénylő idő előző regényének, az Ívnak a csukáknak (Madách, 1977] szerves — bár önmagában is jól megálló — folytatása, egy három kötetesre tervezett regényfolyam középső darabja. Lényegében onnan kezdi az események bemutatását és ábrázolását, ahol az ívnak a csukák abbahagyta; a helyszín továbbra is Füzesnyék, az előző könyvből már jól ismert — feltehetően Garam menti — falu, s a szereplők többségének is volt már módja korábban bemutatkoznia, így az író számára lehetővé vált, hogy olyan részletek leírását is mellőzze, amelyeket pedig egyébként joggal kérhetnének számon rajta. Az Örvénylő idő ben az ívnak a csukákhoz viszonyítva szinte minimálisra csökkent a tájleírás, az így felszabadult helyet az író arra használja fel, hogy részletesebben szóljon a „tájban mozgó” emberekről, életük alakulásáról, a sorsukat meghatározó eseményekről. Az olvasó minden esetre jól teszi, ha elolvassa (illetve újraolvassa) a tervezett trilógia első darabját is, hiszen így könnyebben eligazodhat az Örvénylő idő első pillantásra szövevényesnek tetsző világában, emellett módja nyílik rá, hogy a két könyvet össszevesse, egymáshoz viszonyítsa. Az ívnak a csukák cselekménysora lényegesen rövidebb idő alatt — az 1945—1948 közötti esztendőkben — játszódik le mint az Örvénylő időé, amely csaknem két évtizednyi időtávot (1948—1967) fog át, jóllehet az úgynevezett ötvenes éveknek összehasonlíthatatlanul több lap jutott a hatvanas éveknél, ami végeredményben a történelmi események ismeretében nem is meglepő. A regény címét kétféleképpen is értelmezhetjük: egyrészt a kavargást, a szüntelen mozgást és átalakulást asszociálja az emberben, a drámai konfliktusokkal megtűzdelt, ellentmondásos kort idézi fel, másrészt utal — nyilván szándékosan is — arra az írói módszerre („időtechnikára”J, amelynek segítségével Duba Gyula megkísérelte felfrissíteni és napjaink esztétái számára is elfogadhatóvá tenni a már annyiszor elparentált hagyományos „nagyregényt”. Duba tudatos és esztétikai kérdésekben elméletileg is felkészült író, tehát azt is jól tudja, hogy a XX. századi regény különböző fejlődési stációkon ment át, miközben persze a hagyományos regényforma is életben maradt, csupán a műfajban játszott vezető szerepét veszítette el végérvényesen. A különböző kísérletezések és törekvések eredményeként manapság többféle regénytípus él egymás mellett, s inkább ízlés dolga, ki mire esküszik. Tény viszont, hogy a legnagyobb olvasótáboruk azoknak a regényíróknak van, akik a hagyományos értelemben vett epikát, az eseményekben és fordulatokban gazdag, sokszereplős regényt művelik, kerülik a különböző formai bonyodalmakat, tehát fölösleges kitérők nélkül, „lineárisan” vezetik végig a cselekmény fonalát a végkifejletig. Ezek az alkotók nyilván nem kívánnak a regény /Duba Gyula: Örvénylő idő)
