Irodalmi Szemle, 1983
1983/2 - LÁTÓHATÁR - Ľubomír Feldek: Énekek énekei (versek)
A nyulacska immár a dombon táncol egyik füléről a másikra dobálja az esthajnalcsillagot. Letörött virág térdel a fejednél s kér megszagolhasson utoljára. A fák immár nem várakoznak, színes árnyakat kezdenek vetni. Sőt, egész ligetek futnak a láthatáron, irigységtől zölden! Még ketten vagyunk s egyszercsak nem vagyunk — kentaur vágtat csak a réten! Félig-ló — félig-asszony vágtat itt! Félig-hlm — félig-asszony fekszik itt öntudatlan s alatta félig-föld — félig-csillag rakva. ... És mindkettőnknek újra saját lába van, és a te szíved nincs az én testsmben. Mesebeli szeretkezés Fekszik az egész táj, mintha tenyéren, boszorka-üveggolyó, havazik benne, s benne szeretkezünk, meséről mesére. „Aranyhaj vagyok, építs nekem kastélyt, kacsalábon forgót!“ „Jobb a só, mint az arany!“ „No most már szoríts, mint az a katona a nőstény-tigrist, míg „Nem úgy, királykisasszony! Változz nőstény-tigrissé!“ „És megleli a bacsó azt a kígyó-fészket?“ „Simogasd meg előbb a rühes lovacskát!“ „Pálca ki a zsákból!“ „Pálca vissza a zsákba!“ „Röpül a boszorkány utánunk! Mihez kezdesz?“ „Eleven nyálat köpök.“ „De mióta hordja Kácsa az ördögöt a hátán?“ „Bírd ki, hiszen féllábbal már a pokolban vagyok.“ „Hogy érzed ott magad?“ „Meleg van.“ A tél üveggolyója is a boszorka-tenyerén mintha olvadni kezdene. Nézd, az öröm könnye csorog végig az arcodon. „Nem, dehogy, csak Babszem Jankó ugrott ki a szememből!“
