Irodalmi Szemle, 1983
1983/2 - LÁTÓHATÁR - Ján Lenčo: Egészen tegnapig (elbeszélés]
A vastag borítékot — s ez bizonyára érthető — eltitkoltam a kollégáim előtt, de a fizetésemelésről tudomást szereztek. S akkor kezdődőit először a susmus: fizetésemelésem — úgymond — csupán a kellemetlen feladat vállalásának köszönhető. A szak- szervezet plenáris ülésén, melyen az igazgató is részt vett, nyomban tiltakoztam. A pártomra állt. Kijelentette: a fizetésemet így is, úgy is felemelte volna. Ezután újabb szerencsétlenség történt. Az igazgató ismét mindnyájunkat behívatott. Ismét csendesen megkérdezte, ki hajlandó magára vállalni a szomorú és hálátlan feladatot. És ismét nem jelentkezett senki. Én sem. Észrevettem viszont a rám tapadó pillantásokat. Az igazgató tekintete, mely eleinte úgy kóborolt a helyiségben, mintha elfeledkezett volna korábbi szolgálataimról, egy perc múlva rám szegeződött. Még mindig nem jelentkeztem. Valóságos ínyenc módra kiélveztem a bűntudatot, amely hatalmába kerítette őket, amiért nem jelentkeztek. Az igazgató törte meg a tanácstalan csendet: — És mi volna, ha tisztelt kollégánk...? — s kimondta a nevemet. Csak erre vártam. Felálltam, s azt mondtam, készségesen megtennem, de tekintettel a fizetésemelésemmel kapcsolatos szóbeszédre, ugyebár ... — Ugyan! — torkollt le határozottan az igazgató. — Egyszer már világosan leszögeztem, hogy szó sem volt ilyesmiről... — s fenyegetően végignézett a kollégákon. Ezután merészeltem csak megszólalni: — Jól van, vállalom, habár hálátlan a feladat, de kikérem magamnak, hogy bárki is holmi jutalmazási kérdésekkel hozza összefüggésbe, valamint azzal, hogy elsejétől megemelik a fizetésemet. Ha valaki így gondolkodik, készséggel átengedem neki... Láttam, hogy az igazgatónak elakadt a lélegzete. Meghökkenten végignézett rajtam, majd zavartan kijelentette: — Igen, a legutóbbi vezetőségi ülésen úgy határoztunk, hogy kollégánknak (s itt megint az én nevem következett) megemeljük a fizetését. Az elvégzett munkájára való tekintettel, természetesen! Remélem, senki sem kételkedik benne?! Végigjártam a hozzátartozókat. Most már minden simán, olajozottan ment. A gyászos kifejezés — mint valami álarc — az arcomra nőtt, nem volt szükség holmi arcjátékra, elég volt, hogy úgy néztem ki, ahogy kinéztem. Esetenként csak bemutatkoztam, elmondtam, hol vagyok alkalmazva, s utána gyászos némaságba burkolóztam. Mindenki megértette, miről van szó. Miután sírásban törtek ki, feltűnés nélkül távoztam. A boríték, amelyet elsején kézhez kaptam, néhány százast is tartalmazott, prémium gyanánt. A fizetésemet természetesen megemelték. Attól a naptól fogva nélkülözhetetlenné váltam a társaság számára. Bármilyen szerencsétlenség történt, mindig szolgálatkészen kéznél voltam. Emlékszem, egyszer a szabadságomat is meg kellett szakítanom emiatt. Gyászos arckifejezésemet a hivatalban sem vetettem le. A szomorú ábrázat fokozatosan rangot, elismerést követelt. Már senki sem engedte meg magának, hogy lelketlen- ségről pusmogjon. Nélkülözhetetlenségem minden szerencsétlenség után nyilvánvalóbbá vált. Ahogy egyre feljebb kerültem a társadalmi és a vállalaton belüli ranglétrán, úgy hanyagoltam el a saját munkámat, s ezt senki sem merte egyetlen szóval sem a szememre vetni. Végül már nem csináltam semmit, egész napokat átücsörögtem az íróasztalom mellett, repülőgép-szerencsétlenségekről érkező hírekre várva. Kaptam néhány ajánlatot a konkurrens vállalatoktól. De mindegyiket visszautasítottam. A saját vállalatom iránti hűség mindenekelőtt! Munkahelyi és fizetési előmenetelemben valószínűleg ez a magatartásom is közrejátszott. Ám ezután pangás állt be. A repülőgép-szerencsétlenségeket mintha elvágták volna. Jó pár hónapja semmi. Ez az állapot hamarosan kihatott a helyzetemre — egyre kevesebbet hívattak az igazgatóhoz —, s egyszer — elsején — alacsonyabb fizetést találtam a borítékban; mikor tiltakoztam, a hiányzó különbözetet nem szívesen pótolták. De a következő hónapban már hiába reklamáltam. Az egész vállalat úgy érezte (s magam is), hogy fölöslegessé váltam. Teljesen fölöslegessé. Gyászos arckifejezésem, amelytől már nem tudtam megszabadulni, most mindenkit ingerelt.
