Irodalmi Szemle, 1983
1983/2 - LÁTÓHATÁR - Koncsol László: Bled, 1982. május 12—16.
Rónai Mihály András Olyan országból érkezem, Hölgyeim és Uraim, ahol az irodalom sohasem volt játék. S nem volt kaland sem. Magyarország fénylő homlokán költőink versei olvashatók. S ugyanez a fény világít, ugyanez az Írás olvasható minden nemzet homlokán. Homérosz óta ugyanaz az állókép: a költőé, akit körülvesz s akire virágot szór népe, amelynek ő legmagasabb kifejezője. Méltóságunkat jelenti s hivatásunkat szavatolja ez: mindazt, ami nélkül szeretetre méltó játékos majmok szerepét kockáztatnánk, egymást szórakoztatva az őserdőn. Az irodalomnak, mint játéknak formulája, ha elfogadnánk, a lemondás aktusa volna, létjogunk elvesztését pecsételné meg. Amint látják tehát, elhárítom ezt a formulát, éppúgy, mint a másikat, az irodalomét, mint kalandét, amely már rég elvesztette azt az eredeti jelentését, melyet a nagy szimbolistáknál kapott. Mondhatnák talán, hogy amikor az irodalomnak, mint harcnak formuláját határozottan vallom, holmi merev és mindenáron harcias szigort prédikálok, amelynek fegyelme a reductio artium ad Sanctam Scripturam, „a Szentírásra redukált művészet” baljósan középkorias követelményéhez lenne hasonlatos: ahhoz, amelyet annyiszor támasztottak már fel, mint ahogy nem is oly régen tették némely félremagyarázott szent iratok ügyetlen tolmácsai. De hát erről szó sincs. Mi sincs tőlem távolabb. Játszani nagyon is szeretek. Kell is játszani, valahányszor egy hamis zordonkodás által nyűgözött világ híján van a mosolynak, a szépség boldog élvezetének. Az irodalom prizmatikus tünemény, prizmájának ezer metszéslapja van, amelynek ragyogását azonban érzékenyen szabályozza maga a légkör, amint egy-egy adott pillanatban körülveszi. Hadd mondom úgy, hogy még a holdvilághoz intézett legelragadóbb szonett is, melyet azonban ama szörnyűségek közepette írtak volna, amelyeken nemzedékemnek keresztül kellett mennie, legott elvesztené szépségét, és visszataszító nyegleséggé válnék. Amikor irodalomról beszélünk, komoly dologról van szó. És a templom architek- tonikus szépségei sosem képesek elvonni figyelmemet arról, ami odabenn történik: hogy ott istenhez vagy sátánhoz zsolozsmáznak-e. Még világosabb tán mindez, ha hozzáteszem, hogy minden irodalom legfőbb értelmét felfognom olykor egy szó is megteszi. Mint például Zolának az a szava az esküdtszék előtt, hogy „pusztuljanak el műveim, ha Dreyfus nem ártatlan”. Az irodalom itt már a fenségessel érintkezik. Az író becsülete ilyen szavaktól függ: akár kimondja, akár elhallgatja őket. Egy nagy költőnk olyan rendért epedezett, amelynek szabadság a szülőanyja, s amely tehát játszani is engedi fiait. (Ami az ilyen rendnek egyébként természete Is.) Egy másik magyar költő pedig egy költőtársáról azt mondta, hogy „minden versét úgy írta, mint az öngyilkos az utolsó levelét”. De ez a két szélsőség csupán látszólagos. Ez a játékosság és ez a komolyság, ez a könnyűség és ez a súly nagyon is egybevág. Szépségében együttvéve: maga a költészet. Amelyet Súly és Lebegés házasságának magyar költő nevezett. Irodalom mint harc, mint játék, mint kaland? Inkább ezt mondom: irodalom, mint vallomás, irodalom, mint tanúságtétel. Megvallani, hogy kik vagyunk, a teremtés művének igazmondó tanúivá lenni. S mindezt a kifejezésnek annyi szépségével, amennyi tehetségünkből futja. Ennyi az egész. NEM JÁTÉK
