Irodalmi Szemle, 1983
1983/2 - Rácz Olivér: A Khan el Khalili özvegy vőlegénye (elbeszélés)
hozzávetőlegesen azokban az években épült, mintegy két évtizeddel az augsburgi vereség és szinte pillanatokkal a bizánci lecke után, amikor Géza fejedelem bűnbánóan rászánta magát, hogy hittérítőket kérjen a német császártól —, a megbízott nem töprengett többé a történelem furcsaságain, hanem elkábult a mecseten és a mecset körül felhalmozódott fatimida művészet pazar pompájától. A szűkök sikátoraiban viszont beleszédült a keleti élet harsány zsibvásáréba, a színesen csillogó nyalánkságok és az összes létező színek szikrázó fényében villogó, ismeretlen italok, a százféle gyümölcs, a tarka kupacokban felhalmazott fűszerek illatába, a bőrdíszmű-árusok vevőcsalogató, ütemes tapsába, a rézmívesek szorgos kopácsolásába, az aranymívesek apró boltjainak, hivalkodó kirakatainak káprázatába. De kapható volt az el Khalili szúkjaiban, a döngölt agyagpadlókról, a háromlábú székekről, fazsámolyokról ágaskodva és karnyújtással még éppen elérhető magasságig felhalmozott és telezsúfolt sátrakban — amelyek voltaképpen nem is sátrak, hanem az ódon házak szűk kapualjából, apró udvarából, sőt, olykor a közvetlenül az utcára nyíló kis konyhából, szobából sátorrá alakított zugok — lenge arcfátyoltól ezüst bokaperecig, lila selyem harisnyakötőtől színes TV-készülékig és japán tranzisztoros rádióig, szerelmi ajzószerektől lótuszvirág sejtelmes leheletét és az ámbra megejtő, bódító csábvarázsát árasztó illatszerekig — minden. Szédítő volt. A megbízott bizonytalan félálomban botorkált a titkár nyomában, a papucsosok szúkjától a rőfösö'k utcájáig, a hennaárusok polcaitól a lepénysütők kemencéiig, a korsósok sátraitól a drágakő-csiszolók műhelysoráig, mindenütt közvetítők, ügynökök, százalékra dolgozó vásári felhajtok egész seregének harsány biztatásától, fürge ajánl- kozásától, Allah ékes nevétől zengő esküdözéseitől és férfias fogadkozásától kísérve, amikor a rézmívesek sikátorában, az egyik sátor enyhe félhomályában, megpillantotta a belga festőt. A belga félszegen álldogált a szaporán, elmélyülten kopácsoló arab mester kis asztala mögött. Szemlátomást a mester segédszemélyzetének a szerepét töltötte be, s az ő feladata lett volna becsalogatni, meggyőzni, vásárlásra biztatni az arra vetődő külföldieket, sorra mutogatni a portékát, ékes szavakkal feldicsérni az árut, elmagyarázni és felmagasztalni a mester művészetét, bűvészi gyorsasággal a reménybeli vőve kezébe nyomni a polcokról, falakról, rozoga állványokról, rejtett zugokból felkapott, szemfényvesztő ügyességgel elővarázsolt tárgyakat. De ő csak némán állt ott, nem mozdult, nem hadonászott, nem hajlongott, nem rikol- tozott. Még az ütemes, csattogó tapsolásban sem utánozta arab társait. Olykor-olykor megpróbált zavartan, félszegen rámosolyogni egy-egy elébe vetődő, bámészkodó arcra, de ez volt minden. Ö volt az egyetlen európai — tízezernyi arab között cégérnek is pompás — árusító, ügynök, eladó személyzet, kiszolgáló — ha úgy tetszik: kereskedősegéd és kifutófiú — az egész el Khaliliban. Legalábbis ez lett volna a tisztje, kötelme, feladata. De ő csak állt ott, halvány, személytelen mosolyával, tanácstalanul, tétován és elesetten. Festőállványa szerényen meghúzódott a sátor hátterében. Mellette, rozoga kis asztalon paletta és néhány ecset hevert az elmaradhatatlan kávéscsészék társaságában. Az állvány és az asztalka lábának támasztva hat-nyolc vízfestmény és ugyanannyi hevenyészett olajvázlat búslakodott. Az olajfestmények az Alabástrom mecsetet, az Ibn Tulun-t, a Citadellát, a kopt El Muallaka templomot, a Khan el Khalili egy-egy részletét és nílusi csendéleteket ábrázoltak, s noha egy-egy vonás, a művészi és technikai megoldások egy-egy befejezetlen, elnagyolt mozzanata elárulta, hogy a festőnek nem igazi eleme az olaj, nem is voltak rosszak. Egyik-másik ismét a hajdani flamand primitívekre emlékeztette a megbízottat, s erről újra az El Alemain-i portrék jutottak az eszébe. De akkor már tudta, hogy a belga festőnek semmi köze sem lehet Montgomeryhez, Rommelhez, El Alamain-hoz: talán nem is járt ott soha. A vízfestmények egyetlen tárgya és témája egy feltűnően szép arab lány alakja volt. Arcfátyollal ás anélkül, profilban és félprofilban, teljes alakban és arcképnek ábrázolva, ősi arab viseletben és hastáncosnőként, de mindig ugyanazzal a sejtelmesen mosolygó arccal, ugyanazokkal a szelíden mélabús arcvonásokkal és kifejezésteljes, álmodó szemekkel. Az arc halványan emlékeztette valakire a megbízottat. Nem tudta, az Egyiptomi Légitársaság prospektusain, az egyiptomi cigarettás dobozok reklámképein
