Irodalmi Szemle, 1983
1983/2 - Rácz Olivér: A Khan el Khalili özvegy vőlegénye (elbeszélés)
A megbízott teát, mézet és sajtot reggelizett aznap. Később, némileg elbátortalanodva, ásványvizet is kért, de ezt már konverzáció nélkül, pusztán a keze megfelelő taglejtéseivel és a szája csücsörítésével jelezte. — Ásványvíz — mondta reménykedve, magyarul. — Ásványvíz. Mindegy, hogy milyen. Hideg legyen. Blu-blu-blu — mutatta a két keze ujjaival a felszálló buborékokat. A méltóságteljesen fölébe magasló, fekete walad boldogan elvigyorodott. A fellegek elvonultak, a márványasztalok felett békés, biztató fény derengett, a Mahdi véres felkelése későbbre halasztódott. — Yes, sir — mondta a walad szívbéli elragadtatással, és elrohant. Coca-colát hozott, jegelve. A megbízott megitta, pedig nem szerette. Ebédre — hivatalos teendői csak délután kezdődtek, s addig, saját kérésére, magára hagyták — minden kísérletezést mellőzve, konok némaságba burkolózva, ujjával keményen az étlap megfelelő sorára bökve, piláfot kért. Azt is kapott. Éppen ezért a következő napokon a szobájában reggelizett, előző este gondos csillagokkal, keresztekkel, vonásokkal és bekarikázott számokkal megjelölve és szobája külső kilincsére függesztve a reggeli megrendelésére szánt, sok nyelvű szöveggel ellátott kartonlapot. Ettől eltekintve a tea és kávé, a tojás és aszpikos hal, sőt, egyszer- kétszer a zabpehely és a burgonyasaláta, általában a sors szeszélye szerint váltakozott reggeli étrendjében, s ráadásul ez az önkéntes szobai száműzetés megfosztotta attól, ami idegen országok, tájak, városok kávéházaiban rendszerint oly varázslatossá és tarkává tette számára a reggeli étkezések magányos szertartását: az emberek és szokások szemlélődő megfigyelésétől. Ezért azonban bőségesen kárpótolta szobája erkélyének fonott karosszéke és kis asztala, amely mellől belátta az alatta hömpölygő Nílus festői bárkáit, a Tahir hidat, az előkelő El Gezira szigetet a karcsú Kairő-toronnyal és a még előkelőbb Zamalek negyeddel, elgyönyörködhetett a folyó túlsó partján elterülő, kevély Madinet el Awquaf negyedben, a Nemzetközi Vadász Klub pompás fürdőmedencéjével, s megcsodálhatta a folyó innenső partján az Egyiptomi Múzeum patinás épületét. A tárgyalások menete viszont igényesebbnek és bonyolultabbnak bizonyult, mint amilyenre számított (Egyiptom azokban az években kezdett politikai irányt változtatni, ragyogó, ám kétségbeejtő példamutatással szemléltetve, hogy a keleti igen és nem között végtelenül kacskaringósak s rengeteg esetleg-gél, talán-nal és majd meglátjuk- kal kikövezettek az utak), s miközben gyér szabad idejében a követségi titkár és két elbűvölően hűvös, ám tüntetően udvarias arab kormányhivatalnok társaságában — akkor már az egyiptomi kormány hivatalos vendége volt — múzeumról múzeumra, piramistól piramisig és mecsetről mecsetre bolyongott, tökéletesen megfeledkezett a belga festőről. Egy késő éjszakai órákba nyúló tárgyalás után hazatérve és erkélyéről lepillantva ugyan úgy tűnt előtte, mintha ismét ott látná a szemközti luxus- szálloda autófeljárója előtt a festményeivel és az ecsetjével, de a megbízott aznap túlságosan fáradt és ingerült volt ahhoz, hogy egy hihetően végsőkig lecsúszott belga festő sorsán törje a fejét, s nem törődött vele. Ezzel szemben, miközben Memphisz romjainál ebédelt és Héluánban vacsorázott, megismerkedett az elragadóan nyúlfaroknyi afrikai pohárköszöntőkkel ős az ízletes kebabbal. Sőt, a hosszú hétvégén, amelyhez a hivatalos muzulmán ünnepnap, a péntek is hozzátartozott, egy kétórás, de annál fullasztóbb autóút után — a kocsi léghűtése felmondta a szolgálatot, és a fekete sofőr nem érezte illetékesnek magát, hogy megjavítsa; Maales... Ott egye meg a fene... — megismerkedett El Alamain vörös rózsáktól szikrázó, nemzetközi hősi temetőjével és Alexandria arany kar- és lábperecektől szikrázó, nemzetközi luxusstrandjaival is, s ez alkalomból páncéljában ropogósra sült rákot vacsorázott a legendás Abukirban. A kebabra fűszeres arab vörösbort, a rákra francia fehér bort ivott; El Alamain rózsáitól elszorult a szíve, úgy érezte, mintha az alattuk heverő halottak újra meg újra felfakadó, iszonyú sebeiből szívnák fel szirmaik szikrázó bíborát; El Alamain történelmi múzeumának dísztermében enyhe viszolygással megszemlélte a főfalon Rommel tábornagy életnagyságú portréját — Montgomery tábornok hajszálra ugyanolyan nagyságú portréjának a tőszomszédságában, s különösképpen itt jutott eszébe ismét a belga festő; a két festmény színeiben és vonalvezetésében volt valami, ami halványan és
