Irodalmi Szemle, 1983

1983/2 - Rácz Olivér: A Khan el Khalili özvegy vőlegénye (elbeszélés)

— Mi itt mindig száguldunk — mondta álmosan. — Ez talán az ellentétek miatt van. Megpróbáljuk ellensúlyozni a keleti lassúságot.

A titkár már viharzott is vissza. Az egyik kezében gyógyszeres tubust szorongatott, a másikban műanyag poharat. A tubusból fehér-sárga zselatin kapszulát rázott a megbízott tenyerébe.

— Ezt vegye be. A víz fertőtlenített, nyugodtan megihatja. Reggelre lázatlan lesz. De azért még két-három napig vegyen be hat óránkint egy szemet. Felelősségemre. Szakértő vagyok az összes kötelező védőoltások szövevényében és szövődményeiben. Most két óra van, egyiptomi idő szerint — átállította már az óráját? — reggel nyolckor vegye be a következőt.

— Itt hajnali két órakor tárva-nyitva tartanak az ügyeletes gyógyszertárak? Otthon csak csengetésre nyitják ki a kisablakot

A titkár rápillantott.

— Ez nem ügyeletes gyógyszertár. Itt mindenki addig tart nyitva, ameddig neki tetszik. Errefele éjszaka élnek az emberek — mondta nyugodtan. — Vannak üzletek, amelyek reggel ötig árusítanak. És vannak, amelyek be sem zárnak: a családtagok felvártva bóbiskolnak a bolt mélyén. Egyébként megérkeztünk. Ez itt a Shepheard’s. Történelmi szálloda. Majd meglátja — mondta enyhén gúnyolódó mosollyal, s miközben a megbízott megpróbált sietve és vaktában eligazodni a szálloda patinás neve által felidézett, kusza irodalmi és történelmi emlékei között, a titkár diszkrét mozdulattal egy tucatnyi súlyos ércpénzt csúsztatott a markába. — Mindegyiknek egyet — mondta nyomatékosan. — A bőröndök felcipelőjének kettőt. Vigyázzon, hogy el ne tévessze, és ne adjon egy walad-nak kétszer. Sokan lesznek.

Sokan voltak. A portás krém színű, hosszú köntösben (a festői ruhadarab neve gala- béjja volt, amint a megbízott utóbb megtudta), a forgóajtó kezelője hófehérben, a bőröndök cipelője kávébarnában, a felvonó svatott kezelője világoskékben. Az előcsarnok hátterében időnként feltűnt egy-egy csíkos galabéjja is, sötétkék, szürke, sárga csíkokkal, ezeknek a küldetése és tisztje azonban egyelőre rejtve maradt: nyilván a segédszemélyzet kisegítő segédszemélyzetéhez tartoztak, s utóbb kiderült, hogy még ezeknek is volt további kisegítő segédszemélyzetük, mert a szálloda előtt is ácsorogtak galabéjják, mosolytalan, szótlan és alázatos alakok, durva sötétszürkében.

— Ezek nem tartoznak a szálloda személyzetéhez — magyarázta a titkár. — De ha a szállodai vendég — mindenekelőtt a vendégek női nemhez tartozó része — üres bevásárló szatyorral a kezében lép ki az utcára, és nem várja taxi, vagy egyéb jelekből ítélve feltehető, hogy útjában különféle csomagokra tesz majd szert; esetleg már a szállodából csomaggal és gyalogszerrel indul útjára, akkor ezek szegődnek melléje; cipelik, hozzák, viszik a csomagjait. Akkor is, ha csak egy gyufáskatulyáról van szó. Egészen a szálloda kapujáig. A forgóajtón tilos belépniük: ott ünnepélyesen át keli adniuk a csomagot a szálloda külön erre a célra rendszeresített belső megbízottjainak.

— Nézze — mutatott ki az utcára —, hajnali két-három óra tájban még négyen-öten is lézengenek itt. Lakásuk nincsen: amikor már végképp semmi reményük sem lehet ügyfélre, sorra ide járulnak a forgóajtóhoz, kezüket szertartásosan homlokukhoz, ajkukhoz, szívükhöz érintve földig hajolnak az éjszakai portás előtt — El hamd ul illah! Dicsértessék Allah! — aztán valamelyik szellőztető ablak zugából előkotornak egy ócska zsákot, és megágyaznak maguknak a szálloda előtt, a járdán. Itt alszanak. Látja

— intett újra a nyitott forgóajtó felé —, már készülődnek is .. .

A megbízott odanézett. De pillantása elsiklott a sötétszürke galabéjják mellett: az utca túlsó oldalán, a szemközti luxusszálloda bejárata mellett egy férfi álldogált, az alakja valahogyan furcsán ismerősnek tetszett, s a megbízott az éjszaka folyamán immár másodszor pillantotta meg a belga festőt, a sápadt, borostás arcot, a kifakult, kék nadrágot. A férfi ott állt görnyedten, magába roskadtan az autófeljáró szélén, a szálloda homlokzatán hivalkodó, cifra fénycső-betűk vörhenyes fényében, a hóna alatt a festményeivel. A festőállványt a falnak támasztotta, de a cégérnek használt, hosszú festőecsetet most is ott szorongatta tehetetlenül lelógatott keze sovány ujjai között. Talán valamelyik utas nélküli sofőr vagy a szálloda csomagszállító autója könyörült; meg rajta s fuvarozta be a városba, s ő talán még egyre abban reménykedett, hogy a mámoros fővel, könnyelmű hangulatban hazatérő hajnali szállodavendégek között könnyű kezű vevőre talál.