Irodalmi Szemle, 1983

1983/10 - KRITIKA - Mészáros László: Olvasónapló

lehetne”. Finta László A szimulátor pálya című „monológja” újabb adalék a meg- kövesült polgári életforma és az ellene való lázadás természetrajzához: „le ne térj a kijelölt pályáról”. Flnta ironikus és szatirikus hangvétele a Griff című abszurd novellában is ígéretesnek mutatkozik. Viszont zavaró egy kicsit már-már mániának tűnő polgárgyűlölete. Szertelen nyelvi és tárgyi ötleteit sem mindig tudja szervesen beilleszteni a szövegbe és a történetbe.

Rácz Olivér Adol, a Próféta és szent Montgomery című novellája ugyancsak szatirikus hangvételű, és ha ehhez hozzávesszük azt a tényt, hogy Grendel és Dávid regényrészlete szintén ironikus-szatirikus alapszemléletről és előadásmódról tanúskodik, akkor ez Rácz Olivér Rogozsán kocsmája, után valóságos áttörésnek ígérkezik. Ogy tűnik, egyes korokban tényleg nem lehet nem írni szatírát. Grendel Lajos a Magyar csendéletben hasonló módon teremt történelmi hangulatokat, mint a Gaľerŕban. Iróniája és groteszksége a téridő koordináták szüntelen megsértéséből és figyelmen kívül hagyásából ered. Például: „ekkor még nem volt Galícia, se Doberdó, se Isonzó, se Ferenc, se Ferdinánd. Szarajevó akár fogpasztamárka is lehetett volna.” Dávid Teréz stílusa, ironikus hangvétele Utóirat című regényében szinte megdöbbentően hasonlít Grendelére. Mintha Grendel ott kezdené, ahová Dávid eljutott. Ez jó jel. Kíváncsian várjuk ezt a két regényt, hiszen a hasonló ironikus történelemszemlélethez mindkét író más-más úton jutott el. Dávid érzelmileg, reálisan élte át a történelem utóbbi hatvan-hetven esztendejének zűrzavarát, míg Grendel értelmileg, eszmeileg „élte át” egyrészt ugyanazt a kort, másrészt egész Közép-Európa széljárta történelmét.

Dobos László Sodrásban és L. Gály Olga Ütött az óra című regénye olyan korszakok ■és témák felelevenítését ígéri, amelyeket irodalmunk ez idáig meglehetősen elhanyagolt. Dobos regénye, legalábbis úgy tűnik, az ötvenes évekbe vezet el bennünket: „öt esztendővel a háború után”. Ugyanakkor a regényrészletben ismét felcsillan egy tipikusan dobosi gyötrelmes-gyönyörű szerelem: „mások is akarják ezt a lányt, mindenki, akinek nincsen szerelmes társa”. Gály Olga regénye a kisvárosi zsidók háború alatti sorsát próbálja feleleveníteni. A téma és a miliő érdekességéhez azonban nem mindig társul a pontos és kifejező művészi ábrázolásmód. Főleg az írói „beleszólások”, „kommentárok” hatnak zavarón. Míg ugyanis az emlékező Dávidnál vagy az egyidejű Grendelnél funkcionálisak a téridő koordináták megsértései, egy hagyományos szerkezetű és időstruktúrájú regényben ezek hibáknak minősülnek. A középiskolás Magda például 1944 májusában nem gondolhat úgy a hazájára, mint Horthy Magyarországára.

Kövesdi János Séták a Borostyán úton című regénye egy fiatal költő életét igyekszik ábrázolni, tehát egy művészregény van készülőben. De mintha már régebben is olvastunk volna részleteket Kövesdi készülő regényéből, így valóságos vallomásként hat a részlet első két mondata: „Gecse néha órák hosszat Is kószál egyedül, arca ilyenkor átszellemül, szeme a messzeségbe néz. Szüntelenül töpreng, gyötrődik — »fejben ír«.” Cúth János Életfa című regényével legfiatalabb írónemzedékünk készülődik komolyabb munkákra, feladatokra. Cúth regénye egy család krónikája, melyben „a történet szereplői külön-külön vallanak az eseményekről, egymásról és önmagukról”. A módszer nem új, nem ismeretlen a világirodalomban, és a fiatal író mintha nem tudatosította volna eléggé lényegét és buktatóit. Az egyes hősök szerint váltakozó én-forma alkalmazásakor ugyanis több lényeges problémát kell szuverén és adekvát módon megoldani: az egyé- niesítést, a lélektani mélységet, a cselekmény bonyolítását és a társadalmi háttér határozott jelzését. Cúth János mintha váltakozó sikerrel oldotta volna meg ezeket a problémákat.

Zalabai Zsigmond falurajza (Próbák népe] szociográfiai irodalmunkat és történelmi tudatunkat hivatott gazdagítani. Kulcsár Ferenc mesekötete pedig minden bizonnyal gyermekirodalmunk gyarapodását jelenti majd.

A Mérlegen című részben a történeti jelleg dominál. Szeberényi Zoltán Antifasizmus és népfrontgondolat a csehszlovákiai magyar irodalomban címmel közöl részletet egy hosszabb tanulmányból, Csanda Sándor pedig A szlovákiai Magyar írás (1932—37) irodalomszemléletéről ír. Alabán Ferenc Jegyzetek irodalmi kritikánkról címen próbálja felvázolni kritikánk jelenlegi helyzetét és leglényegesebb feladatait. Farkas Veronika Ecsettel, vésővel... című tanulmánya pedig a két világháború közötti és a felszabadulás utáni képzőművészetünkről rajzol átfogó képet.