Irodalmi Szemle, 1983

1983/10 - ÉLŐ MÚLT - Csanda Sándor: A huszita magyar bibliafordítás problémái

A szakemberek egy része az első magyar bibliafordítást katolikus (ferences) eredetűnek tartotta, a többség viszont huszita eredetűnek. Az újabb szakirodalomban sem tudtak tisztázni két fontos kérdést: a) E bibliához nem tartozó katolikus kódexek (Döb- rentei-, Nagyszombati-, Székelyudvarhelyi-kódex stb.) nagy száma miért használja a huszita helyesírást? b) A kétségkívül katolikus liturgikus jellegű Apor-kódex miért lehet másolat e bibliából, ha a kevésbé ilyen s a huszita helyesírást következetesebben alkalmazó Döbrentei-kódex bibliaszövegeit nem számítják ide? Megoldásra váró kérdés az is, honnan vették a magyar bibliafordítók a cs hangot jelölő L jelet?

A kérdés lényegének megértéséhez tudni kell, hogy az eretnekmozgalmak mindenütt fordították a bibliát, mert ebben kerestek igazolást és támaszt a hivatalos ideológia és az őket megbélyegző fennhatóságok elleni harcban. A cseh husziták szellemi tevékenysége is a bibliafordítással s a bibliából kiragadott részleteknek az ő felfogásuknak megfelelő fejtegetésével kezdődött. Ez pedig szükségszerűen magával hozta a népi nyelv fejlesztését is. „A latin biblia a XIV. századig lelakatolt könyv volt a nemhogy latinul, de még írni-olvasni sem tudó egyszerű emberek számára. A biblia első cseh fordítása a XV. század elejétől jeladás volt a könyvek könyvének tömeges terjesztésére. A táborita papok nemcsak terjesztették a szentlrás fejtegetésének ismeretét egyszerű hívőik között, hanem laikusokat, egyszerű kézműveseket is kiképeztek prédikátorokká ... Ez a fejlődés Hús iratainak cseh nyelvezetében és helyesírási reformjában érte el tetőfokát.” (J. Macek: A huszita forradalmi mozgalom, CSMK 1953. 166—167.)

Mivel a Bécsi- és a Müncheni-kódexről az eddigi szakirodalommal szemben kevés újat tudnánk mondani, figyelmünket elsősorban más kódexek vizsgálatára fordítjuk.

A BIBLIAFORDÍTÁS HELYESÍRÁSA, NYELVE

A helyesírás kérdése a legfontosabb bizonyíték a huszita eredet mellett, s az első magyar bibliafordításnak főként nyelvünk és helyesírásunk fejlődése szempontjából van rendkívüli jelentősége. Húsz János cseh helyesírási reformja hatott a bibliafordítók következetes helyesírására, ennélfogva — úgy vélik a szakemberek — maguknak a fordítóknak is huszitáknak kellett lenniük. Ezt az érvet szinte döntőnek tartják, s kétségkívül ez a legerősebb érvük.

Hogy a régebbi, Húsz előtti cseh helyesírás hatott a magyar helyesírásra, azt már Asbóth Oszkár is felismerte (NyK. 1884, 412—427.). Asbóth kivált a sziszegő hangok (s, sz) jelölésére alapozta azt a felfogását, hogy teljes összhang van a régi cseh és magyar helyesírás között. Sőt tovább is ment: azt erősítgette, hogy a magyarok először a csehektől tanultak írni-olvasni. A kérdésről heves vitát folytatott Volf Györggyel (Kitől tanult a magyar írni-olvasni, Budapest 1885). Asbóth a sziszegő hangokra alapozta elméletét. Azt mondja, hogy a latin betűs írású legrégibb cseh és magyar szövegekben az sz és z hangot z-vel, az s-et és a zs hangot s-sel jelölték. Csakhogy Melich szerint (Magyar Könyvszemle, 1908. 142.) ez a jelölésmód megvolt a csehen kívül a szlovénben is, s ez mindkét nyelvben német, mégpedig bajor hatás. Melich (i. h.) az s és sz, zs és z hangok jelölése alapján azt hiszi, hogy a magyar helyesírás kiindulásában szlovén eredetű.

De hogy a Husz-féle helyesírási reform is hatott a magyar helyesírásra, azt Melich már 1908-ban hirdette (i. h.). A Husz-féle helyesírási reform alapelvei — Melich (Hus J. helyesírása, M. Nyelv, 1909) szerint — a következők: a) Minden kettős betű kiküszöbölése, a ch-t kivéve, b) A kettős jegyű betűk helyett egyszerű betűk alkalmazása diakritikus jegyekkel; pl. ď — gy, i — ly, ň — ny, t — ty. c) A rövid és hosszú magánhangzók megkülönböztetése; a hosszúságot a betű fölé tett vonás jelzi, d) Szigorú betartása az etimologikus y- és i-nek (ez csak a szláv nyelvekben volt fontos, a magyarban nem). Itt jegyezzük meg, hogy a diakritikus jegyek alkalmazását már Révai is cseh—szlovák—lengyel hatásnak tulajdonította: „A Német, Olasz és Frantz nemzettől béjött hozzánk is, a —két betűnek, néha többnek is, egybefoglaltatása tsak egyes egy hangozatra: a Tsehektől pedig, Tótoktól és Lengyelektől, a közel azon hangzású betűnek, ponttal, vesszőtskével, vagy horgotskával való Jelöltetése, a mi különös hangozatunkra” (Rubinyi Mózes: Révai Miklós magyar nyelvi és irodalmi kézikönyve, Budapest 1912. 77—78., Régi Magy. Könyvtár, XXIX. sz.). A cseh hatásról Simonyi Zsigmond is szól (Die ungarische Sprache, Strassburg 1907. 229.), sőt a Magyar nyelv