Irodalmi Szemle, 1983
1983/10 - B. Kovács István: Középkori balladai motívumok egy hanvai népmondában
Múlik az éjjel nagy lomhán; Megjön Omár is káromván: (Ménje kidőlött alóla.) Eh vize, már hát itt volna! S mennek, — egy a ló előtt jár, — Hasztalan! Ügy is késő már, — Szembe velők nép s hírnök jön; A Basa szörnyet halt rögtöni Két Aga könnyen lélekzik... S hallgat ugyan még mindegyik: Terve szemében és arczán; „Hadd nekem a lányt! — szól Arszlán — Úgy se lehet, látd kettőnké!... — S közben a kaftánt leölté, — S monda Omár: „én fáradtam ...!” A vizet idd meg miattam!” „Mégis, ez a ló s handzsárom, Toldja az osztályt nem bánom!” „Koczka! Ki jót vet hadd kapja .. „Koczka vitéznél a szablya!” Két török ekkor kardot ránt, Vágja fejéért a turbánt, Sebheti egymást szép rendin ... Fenn tusakodván a semmin ... Mert tova nyargalt már a mén, S a menekült lány ül nyergén, Ajh, de mi jó sors a tarnak: Van legalább víz, — mosdhatnak! Kedvese, anyja kit vára: Visszamegy a lány Hanvára; Hol máig is még szól, élvén A rege a kút mellékén. A Tompa által megverselt történetet ma is ismerik Hanván és környékén. 1982-ben Baranczán az akkor 80-éves Tóth Balázsné Csák Margit a következőképpen mesélte el a mondát: „A hanvai réten van egy forrás. Elnevezték azt Basa kútjának, mer a török basa arró itt. Má hogyha el is kerűt innen, errő a vidékrő, még Eger tájékáró is ide kűdött vízé. Elkűdött eccer két lovaskatonát vízé. Ugyanakkor egy szép, barna kisjány is vízé ment, mer a hanvaiak is hordták onnan a vizet. Ahogy észrevette a két török a jánt, nagyon mettetszett nekik, a lóra ültették oszt vitték magokval. Útközbe híre gyött, hogy a basát mellőtték, meghalt. Azt a két katona hogy má akkor nem is viszik a vizet tovább. Azt mondja az egyik a másiknak: — Idd me te a vizet, nekem a jány kell! — Idd me te a vizet, a jány nekem kell! — így a másik, össze is vesztek ők, elkeztek verekednyi. A jány meg, ahogy ott verekedtek, felült a lóra oszt hazaszökött az anyjáho Hanvára.” A monda többi, eddig ismeretes változata lényegében megegyező. Szembetűnő a nagyfokú hasonlóság a monda népi és műköltői megfogalmazása között. Felmerül a kérdés,
