Irodalmi Szemle, 1982
1982/3 - Poór József: Finálé (elbeszélés)
Poór József FINÁLÉ Jött a tavasz. Fergetegesen, mint a szélvész. A falu ezen a héten az összejövetelek faluja volt. Megtervezni, megszervezni. A tavaszt is. Laló bácsi fölvonult: Párt-, Csemadok-, sport-, nőszövetségi, ifjúsági gyűlés, szülői tanács, egyeztető bizottsági, népbírósági összejövetel. A jó öreg most kimondhatta az agyonhallgatott téli napok szülte gondolatait. Mint kórságos magvakat, úgy szórta ötleteit. Csak csírázzatok — dörzsölte a markát. — Éljünk az élet adta lehetőséggel! Ezt a gyönyörű mondatot egy átkozottul zord téli napon találta ki. Az ablakon át leskelődött, mikor észrevette a cinkéket. Micsoda élet! — borzongott bele —, ha nekem kellene ott csipegetnem hatvannyolc éves fejjel... — Brrr — berzenkedett. Melánia fölemelte fejét a könyvből. Mikor fog ez megnyugodni? — kérdezte önmagától. — Ez is élet — gondolta később Laló, s figyelte a cinkéket. Éppen a szalonnabőr fölött ítélkeztek. — Lám, az élet a cinkéknek is lehetőséget ád! — Ide hallgass, Melánia — szólt feleségéhez —, hallgasd csak: Éljünk az élet adta lehetőséggel! Az asszony unottan bólintott. — Éljünk — ismételte Laló fenségesen — az élet adta lehetőséggel! Nem gyönyörű? — Az — hagyta rá Melánia. — Akkor — kezdte volna a fejtegetést Laló. — Te is? — szakította félbe Melánia. — Miért — horkant föl Laló —, én nem élek vele? — Nem! — ?! — Teelőtted szaladhat a lehetőség bőségkosara, annyit ér, mint az üres szeneskanna. És itt van, tudott: se szenet, se szántást időre el nem intézel... Laló két lehetőség közül választhatott. Végül is kiment a télbe, hogy szembetalálkozzék az élet adta lehetőségekkel. Bárcsak tudta volna Melánia, mibe kergeti Lalót! Mert a jó öreg fejében egy szikra pattant, melyből bizony tűz lett, s ennek lángjában pernyeként hullottak alá az öregek nyugodalmas napjai. Laló, mikor este hazajött, megzörgette a kaput. Felesége csodálkozó és rémült pillantásától kísérve begurított a sarkig tárt ajtón egy ťraktorkereket. — Gyerünk, asszony! Ne bámészkodj! — akarta mondani, mert elhatározta, hogy a mai naptól kezdve változtat az életén. Megmutatja, ki az úr a háznál. — A francikába — keménykedett —, gördíts már egyet, asszony! Melánia gördített is. Nyelve, mint a kerepelő, hangosan indult. A jó öreg türelmesen mosolygott, mint aki tudja, hogy a vetéstől hosszú az út az aratásig. Csak mosolygott. Sejtelmesen, titokzatosan. Akkor is, mikor maga melegítette a vacsoráját. Akkor Is, mikor maga kente, köpte, fényezte a cipőjét. Akkor is mosolygott, mikor a maga vetette ágyban éktelen horkolásba kezdett, s képrészletekben egy traktorról, egy füstokádó szekérről álmodott. Melánia mindezt figyelembe se vette, az öregnél minden rendben van, hiszen máskor is ezt csinálta: végigcikázott a falun, a gyűléseken, a kocsmában, a házaknál, még a harangozót is lekontrolálta, s mindig hozott haza valami szamárságot. Igaz, traktor
