Irodalmi Szemle, 1982
1982/9 - Sz. Zaligin—M. Ventura: Párbeszéd
Szergej Zaligin - Mario Ventura (A realizmus sorsa a mai irodalomban) Erre a találkozásra a portugál írók második kongresszusának napjaiban került sor Lisszabonban, ahová a szovjet írók küldöttségét is meghívták. Az itt kővetkező párbeszéd — az irodalomról és az életről, az írónak a jelenlegi világban játszott szerepéről, a realista próza sorsáról és útjairól — azonban már régen, még 1972-ben kezdődött, amikor megélénkültek a két ország íróinak a kapcsolatai s amikor hosszú szünet után először érkeztek portugál írók a Szovjetunióba. Portugáliában még Salazar diktatúrája uralkodott, s az ország kulturális élete néhány évtizeden keresztül elszigetelten fejlődött a világ többi részének kultúrájától. A portugál írók nyugtalanul beszéltek arról, hogy irodalmuk túlságosan zárt környezetben létezik és sok mindent rejtjelezni kényszerül; ezópuszi nyelvet kell használnia, s ezért, ha elérkezik majd a világ elé lépés ideje, lehet, hogy meg sem értik majd. Mi több, a portugál írók attól tartottak, hogy egyes könyveiket még honfitársaik következő nemzedéke sem fogja megérteni. Tíz esztendő múlt el azóta. E tíz év alatt számos portugáliai író, költő művei jelentek meg a Szovjetunióban és ismertették meg a szovjet emberekkel a portugál nép életét. S ismét bebizonyosodott, hogy a saját népük örömeit és gondjait ábrázoló, igazán tehetséges alkotók hazájuk határain túl is megtalálják a maguk hálás olvasóját. Mario Ventura — egy azok közül, akik hazájuk legfájóbb problémáiról beszélnek. Regényei művészi tanulmányok a portugál valóság legégetőbb kérdéseiről: az ifjúság tragikus helyzetéről, a parasztság nyomorából fakadó szenvedésekről. Szergej Zaligint, a nagy szovjet prózaírót, nem szükséges bemutatni. Dialógusukban nem minden vitathatatlan, egyes véleményeik nyilvánvalóan szubjektív jellegűek — ám lehetetlen nem észrevenni, hogy a beszélgetés tárgya nagyon izgatja őket, s párbeszédük a maga módján pontosan tükrözi rohanó és nyugtalan korunk legelevenbevágóbb kérdéseit. Beszélgetésük ezért is számíthat közérdeklődésre. Szergej Zaligin: Egy idő óta nekem úgy tűnik, hogy a jelenlegi irodalomban egyre kevesebb hely jut a realista műveknek, kiszorítja őket a fantasztikum, az asszociáció, az egyezményesség vagy a dokumentarizmus. Ön mit gondol: megmenekül vajon a realizmus, ahogy azt mi jelenleg értelmezzük? Megmarad-e a jövőben a realista irodalom? Mario Ventura: Ügy vélem, ez a kérdés a formák evolúciójához és az író meg az olvasó közötti kommunikációhoz kötődik. A regény, a XIX. század klasszikus regénye, mintha korának televíziója lett volna. Határozott előnyei voltak a művészet többi fajtájával szemben: hozzáférhető volt és ezért vonzotta az embereket, természetes népszerűségnek örvendett. Manapság a televízió meg a mozi elmondja az embereknek mindazt, amit korábban a regény, méghozzá közvetlenebbül, semmint azt a regényíró teheti. Ráadásul a tévé meg a mozi nemcsak hallani, hanem látni is engedi azt, amiről mesél. Magától értetődik, hogy a realizmus, amilyennek a XIX. században ismertük, azóta határozott fejlődésen ment keresztül. Átvett valamit a romantikától, valamit a naturalizmustól, sőt bizonyos elemeket még a századunkban született formalizmustól is. Én mégis úgy vélem, hogy a publikumnak, mint korábban, manapság is az tetszik, ha egy történetet mesélnek el neki, s elkerülhetetlennek érzi, hogy a mesélő a korábbi szellemben és stílusban alkossa meg elbeszélését. Éppen ezért bizonyultak rövid életűnek az utóbbi PÁRBESZÉD
