Irodalmi Szemle, 1982
1982/8 - Rákos Péter: „Évnapra”
Rákos Péter „ÉVNAPRA" [Arany János halálának 100. évfordulójára] 1. A MI ARANYUNK „Nőttön nő tiszta fénye, A mint időben, térben távozik”? A megkérdőjelezett mottó a némelyek szerint legszebb magyar ódából, a Széchenyi emlékezete című Arany-versből való; a kérdőjel természetesen tőlem. Az Arany János halála óta eltelt évszázad nem mindig s mindenben kedvezett Arany János emlékezetének: szaporodnak az „elhagyott oltárok”, új csillagok tűnnek fel az irodalom egén, a középiskolai irodalomoktatás defenzívába szorul, jogos hát a kérdés: van-e még Aranyunk? mennyi még az Aranyunk? s mennyire élünk még vele egyáltalán? Megszoktuk, hogy lírikusainkat egymához viszonyítsuk: nemcsak az egyes műveknek van struktúrájuk, egy-egy nemzet egész lírai költészetének is. Ezen a struktúrán belül Arany mindig Petőfi oldalán, s éppen ezért vele szemben is áll. Mindenki érzi, hogy az ilyen ködtőpárok kölcsönös viszonyában van valami általánosítható, de nyilvánvaló az is, hogy sohasem ismétlődnek. Nincs tökéletes analógia. Ady és Móricz? Igaz, Móricz olyasféleképpen „úszott Ady boldog sodrában”, mint hat évtizeddel korábban Arany a Petőfiében: gyöngéd rajongása, hűsége, plebejus magabiztossága, mellyel a nagy baráthoz mégiscsak kiváltságos jussát tartotta, sokban emlékeztet az Arany János-i magatartásra, de Móricz lobogóbb, kezdeményezőbb, robusztusabb szellemi alkat ahhoz, hogy Arany Jánossal állíthassuk párhuzamba. Ady és Babits a Petőfi és Arany-kettős szerepében? Ez is csábító párhuzam: nem volt-e Ady eszményített költője a forradalmár Petőfi, miként Babits „húnyt mestere” a vissszafogottabb, míves Arany, úgyhogy még a Nyugat sokat emlegetett két „ágának”, a forradalmian pártosnak és az esztetizáló, elefántcsonttoronyba vonulónak elődeiként is felfoghatók, s nem védte-e utóbb az Adyt túlélő Babits barátja örökségét, akárcsak Arany a Petőfiét: a legnagyobb iskola vezéralakja a túlszárnyalhatatlan legendát? Am Babits csillogása idegen Aranytól, lírájának lázongó lüktetésében nem ismerjük fel Arany békétlen belenyugvását a dolgok rendjébe. Tóth Árpád? Szembeötlőbben rafinált Aranynál, azért szembeötlőbben, mert egyébiránt Arany az egyszerűség palástjában maga a megtestesült rafináltság. Juhász Gyula? Ziláltabb, bizonytalanabb, tétovább, mint Arany, ezenkívül a köztudatban, noha nagy költő, de nem a legnagyobb. Márpedig Arany nem szorul rangban Petőfi mögé. Nem berzenkedünk a megkövült értékrend ellen, mely szerint Petőfi Sándor a legnagyobb költő, de sietve tesszük hozzá, nem keresve erőnek erejével a paradoxont, hogy Arany semmivel sem „kisebb” nála. Azzal sem kisebbítjük, hogy lényegét más költőkkel való egybevetés útján próbáljuk megközelíteni. Ezek amúgyis hozzávetőleges, mondhatni: impresszionista jellemzések, a végtelenségig lehetne keresgélni találóbb jelzőket, de az összbenyomás sem elhanyagolható kritériuma az irodalomtörténeti és irodalomkritikai észlelésnek. Ha fentebb azt írtuk, hogy az elmúlt évszázad nem mindig kedvezett Arany emlékének, nem kívántuk azt állítani, hogy mostohán viszonyult irodalomtörténeti rangjához. Ha volna értelme a „legnemzetibb költő” fogalmának, az irodalomtörténeti közvéleményben alighanem Aranynak jutna a legtöbb voks. Nemcsak előítéleteknek, emberi
