Irodalmi Szemle, 1982
1982/9 - Jaroslava Pašiaková: Jegyzetek a szocialista realizmus hazai fejlődéséről
Jaroslava Pašiaková JEGYZETEK A SZOCIALISTA REALIZMUS HAZAI FEJLŐDÉSÉRŐL 'Két világháború közti művészetünkben érdekes jelenség figyelhető meg: míg az expresz- szionizmus Németországban az 1910—1920-as években, Magyarországon pedig 1915— 19-27-ben kulminál, nálunk — megkésve — a húszas évek elején jelentkezik, s így nem előfutára, hanem kortársa lesz a poetizmusnak, illetve a szürrealizmusnak, és — eltérően az említett szomszédos irodalmaktól — nagyon rövid életű; ez a jelenség a szóban forgó államok korabeli történelmi helyzetének különbségeivel is összefüggött. Az avantgarde irányzatokkal párhuzamosan — de már nem megkésve, inkább korán — fejlődésnek indul nálunk a proletárművészet is, méghozzá mind a költészet, mind a próza területén. Šťepán Vlašín a hazai szocialista realizmus geneziséről írt tanulmányában (az O socialistickom realizme c. gyűjteményben, Slovenský spisovatel 1976) a szocialista realizmus három fejlődési korszakát különbözteti meg; az egyes korszakok között véletlenül egyforma az időbeli távolság — mindig tizenhárom esztendő. 1922-ben Jirí Wolker nálunk első ízben fogalmazza meg a proletárművészet alapelveit, melyek a meglepetés erejével hatottak, mert a fiatal joghallgató egy olyan időszakban bizonyította marxista gondolkodásának érettségét, amikor Lenin írásai még ritkaság- számba mentek nálunk. A Wolker megfogalmazta alapelvek lettek a szocialista realizmussal kapcsolatos elméleti gondolkodásunk 1. korszakának tézisei — avant la lettre, mert az elnevezés újabb keletű, amint arra 1938-ban a Lidová kultura 4. számában Stanislav Kostra Neumann felhívta a figyelmet: „Ezt az összegező elnevezést (...) azoknak az alapelveknek a következtében fogadtuk el, amelyek ennél a szónál sokkal régebbiek, s amelyekért hazai okokból és hazai eszközökkel már e szó keletkezése előtt harcoltunk.” Wolkernél — az Umšní všední či nedélní (Köznapi vagy vasárnapi művészet?; Var 1922) című tanulmányban — már megtaláljuk az új művészet irányzatosságának, a forradalmi osztályhoz való kötődésének, közösségi és optimista voltának lényegében helyesen kifejtett alapelveit. Wolker határozottan elutasítja az úgynevezett szociális regényeket és azokat a költeményeket, melyek a mártíromság dicsfényével övezik hőseiket és fuldoklanak a részvétben. Olyan univerzális művészetet követel, amelyben a kürtök is megszólalnának, s amelyben „a vasárnapokat átszőné a köznapok harca és fáradsága”. Ami a proletár művészet optimizmusát illeti, ezt Wolker a romantikával való szembenállásban látja. A romantika az életet valóságra és álomra osztotta, és ideálja volt minden, ami elérhetetlen vagy múlandó; Wolker tézisei ezzel szemben így hangzanak: „a proletár bölcsesség csak ezt a világot ismeri el az élet alapjának... Az új optimizmus nem azt jelenti, hogy hiszünk a jelenlegi világ tökéletességében, hanem azt, hogy jobbá tételének lehetőségében hiszünk”. Wolker meggyőzően és konkrétan tudott érvelni; ezt különböző vitákban bizonyította, például a Host irodalmi csoportjával folytatott polémiában (1922-ben): „Minden pallér fölmondana az olyan munkásnak, aki a jövőbeli szoba padlójára borítandó szőnyeg után vágyakozván, nem akarna az alapok sarában dolgozni. Ez, persze, nem olyan
