Irodalmi Szemle, 1982
1982/9 - Jakab István: A csehszlovákiai magyar nyelvművelés legfontosabb kérdései III.
1976-ban kerültek el az olvasókhoz a „Hogy is mondjuk?” címmel megjelent gyűjteményben; 1980 őszén egy újabb kötet hagyta el á nyomdát e sorok írójától „Nyelvünkről — nyelvünkért” címmel. A gyűjteményes kiadásokkal az érdeklődőknek azt az igényét szeretnénk kielégíteni, hogy a nyelvi ismeretek, nyelvhasználati tanácsok kezük ügyében lehessenek: szükség esetén maguk is választ kereshessenek bizonyos nyelvi-nyelvhasználati kérdéseikre. A szlovákiai magyar nyelvművelésnek a CSEMADOK KB nyelvi szakbizottsága ad szervezeti keretet. A bizottság tagjai társadalmi munkában szervezik, irányítják a nyelvművelő tevékenységet, valamint a nyelvjárásianyag-gyűjtést. A szakbizottság terminológiai munkacsoportja — amely szerkesztőkből, kiadói dolgozókból, kutatókból áll, s az a feladata, hogy a szlovák közéleti és szakmai terminusok magyarra fordítását egységesítse — rövidesen kiadja az intézménynevek magyar fordításának jegyzékét. Eddig is sok kifejezés magyar megfelelőjét kutatta fel. A nyelvi szakbizottságnak van már egy immár hagyományossá váló rendezvénye: a Kazinczy-napok. Évenként egyszer összejönnek a nyelv ügye iránt felelősséget érző dolgozók Kassán (Košice), hogy másfél napon át szakmai és módszertani előadásokat hallgassanak, vitatkozzanak a nyelvművelés és a nyelvi gyűjtés kérdéseiről. A rendezésbe az újságíró-szövetség és az oktatási szervek is bekapcsolódnak, elsősorban a pedagógusok részvételének lehetővé tételével. Itt rendezik meg a helyes kiejtés országos versenyét is. Kétévenként külön nyelvi vetélkedőt is rendez a CSEMADOK KB helyi, járási és kerületi méretekben. Noha e formák már egyúttal eredménynek is minősíthetők, hiszen ezeknek a megteremtéséhez sem csupán szervező, hanem a szó szoros értelmében vett nyelvművelői munkára is szükség volt, mégsem ezekről a nagyon is kézzelfogható, kimutatható eredményekről akarunk szólni, hanem a sokkal nehezebben mérhetőkről, azokról, amelyek a nyelvművelés hatásaként észlelhetők. Tudjuk, lehetetlen a nyelvművelő munka hatását teljesen felmérni, értékelni, de vannak olyan megnyilvánulások nyelvhasználatunkban, amelyekre mint objektív tényekre nyugodtan támaszkodhatunk munkánk értékelésében. Már szóltunk arról, hogy huszonöt-harminc évvel ezelőtt nagyon sok szlovák szót kevertünk az élőbeszédbe. Nyelvművelésünk abban az időben úgyszólván csak a „keve^ réknyelv” bírálatával foglalkozott, s igyekezett elterjeszteni a szlovák szavak helyes magyar megfelelőit. Nem állítjuk, hogy ma már nem keverünk beszédünkbe szlovák szavakat. Néhány „kölcsönszó” még makacsul tartja magát nyelvhasználatunkban (mint pl. a chrípka, horčica, párky, malinovka stb.], de ezek sem egyeduralkodók már, mert váltakoznak a magyar megfelelőjükkel. Észre kell azonban vennünk azt is, hogy a JRD, predseda, tajomník, účtovník stb. szavakat már általában felváltotta a szövetkezet, elnök, titkár, könyvelő stb. S ha a növénytermesztő, állattenyésztő szavak nem terjedtek is el szövetkezeti tagjaink szóhasználatában, az addig használt agronóm, zootechnik ma már általában agronómus-nak, zootechnikus-nak hangzik. S találhatnánk több példát is, amely azt bizonyítja, hogy ha lassan is, de tisztult, javult a nyelvünk. Sokkal jobban felmérhetők nyelvművelésünk eredményei a sajtó nyelvhasználatában. Itt amellett, hogy minden nyelvi hiba ellen harcolunk, néha „összpontosított támadást” is indítottunk egy-egy veszélyesebb nyelvhasználati jelenség ellen. Gondoljunk csak arra, hogy 10—15 évvel ezelőtt még a szlovák betűszók helyesírása szerint csupa nagybetűvel írták lapjaink a sajátos magyar köznévi betűszókat is: HNB, JNB, KNB, EFSZ stb. Egy, az összes lapunkban egyidejűleg végrehajtott „támadás” után sikerült elérnünk, hogy legalább a sajtóban a magyar helyesírásnak megfelelő kisbetűs formát kapjanak: hnb, jnb, knb, efsz stb. Ma is találkozunk a helytelen, csupa nagybetűs írásmódjukkal, de a lapok írásmódjára már nem az a jellemző. A második „összpontosított támadást” a brigád szónak a magyartól eltérő használata ellen indítottunk. Nem állítjuk, hogy tanulóink — és sajnos, pedagógusaink — nem „brigádoznak” már, vagy az élőbeszédben nem fordul elő a brigád szó akkor is, amikor a társadalmi munka, idénymunka, alkalmi munka, szerződéses munkaviszony vagy éppen az építőtábor volna a helyénvaló, de a sajtó nyelvéből sikerült e jelentésekben kiszorítanunk, illetve saját jelentéskörébe (’munkabrigád’, ’dandár’, partizánbrigád’j visszaszorítanunk a brigád szót. S 1979-ben újabb eredmény született: március 28-án már nem a tanítók napját, hanem a pedagógusnapot ünnepeltük. Sajnos, ezzel kapcsolatban is azt kell mondanunk, hogy
