Irodalmi Szemle, 1982

1982/9 - Nagy Judit: A történelmi emlékezet irodalma

a legszenvedélyesebben. Holott arról van szó — beleszámítva az írók olykort aránytévesztéseit is —, hogy a szovjet irodalom visszatér a húszas években vállalt egyik legnagyobb feladatához: a szocialista embertípus nevelésében történő részvétel közvetlen igényéhez. Hja Ehrenburg Harácsoló ja, vagy akár Makarenko pedagógiai hőskölte- Hlénye — nem megfeledkezve persze a történelem változásairól — lényegében ugyanazt a problémát mutatja be, amelyet Trifonov kisregényei vagy Trojepolszkij alkotásai (Fekete fülű, fehér Bim/.

4. Röviden még egy jelenséget szükséges megemlíteni: a felfedező munka, a kutatás szerepét. Napjainkban is elérhetővé válnak elfelejtett, mert elfelejtetett írók (legtöbb esetben már nem élnek), illetve művek. Bulgakov és Bábel — mindkettő persze másmás módon lett mellőzött — visszahozatala a köztudatba már évtizedekkel ezelőtt megtörtént, ám a folyamat új írókat és új műveket derít fel, hogy csak egy-egy példával éljek: az orosz Danyiil Harmsz groteszkjeiből a moszkvai Szatíra Színház komponált előadást, Ilja Ehrenburg háború alatt, eredetileg a Nyugat számára írt publicisztikája, vagy utolsó önéletírásának hetedik kötete pedig lassan-lassan nyomdafestéket lát.

És az a gyanúm, hogy nem csupán a jelenkor hálátlansága vagy az utókor feledé- kenysége kényszeríti ki ezt a felfedező munkát. Az irodalom évszázadaiban sajnos megszokott jelenség, hogy egy író, akár tematikája, akár sajátos világlátása, akár csupán stiláris újításai okán nem nyeri el a kortársak tetszését. S mivel a kortársak között rideg szívű és értetlen szerkesztők is akadnak, esetleg a mű publikálatlan marad. D. Harmsz esetében például majdnem szükségszerűen ütközött a húszas évek végének, illetve a harmincas évek első felének, az első ötéves tervek korszakának heroizmusa az író groteszk stílusával. De ahogy Bulgakov hőse mondta a Mester és Margarltában: A kéziratok nem égnek el. Harmsz szintén megtalálta az utat a mai olvasóhoz, s hogy mennyire fontos ez a találkozó, erre idézek most egy példát az író Kék Füzetéből: „Volt egyszer egy vörös ember, akinek nem volt se szeme, se füle. Egyébként haja sem volt, s ezért vörösnek csak feltételesen nevezhetjük. Beszélni nem tudott, mivel nem volt szája. Orra ugyancsak hiányzott. Sőt hiányzott a keze és a lába is. Hasa sem volt, háta sem, tehát gerince sem, s egyáltalán semmilyen belső szerve nem volt. Semmije sem volt! Voltaképpen érthetetlen, hogy kiről van sző. Jobb is, ha többet nem beszélünk róla.”

Az a néhány irányzat, amelyet mint a szovjet irodalom magyar olvasója a hozzáférhető alkotásokból kitapinthattam, feltétlenül átfedi egymást, hiszen a történelmi-nemzeti érzés ébrentartása aligha képzelhető el a mára vonatkozó erkölcsi felelősségtudat számonkérése nélkül; a háborús évek — mélyen az emberi kapcsolatokba beivódott — emléke pedig háttere lett a mán és jövőn gondolkodók morális profiljának. Márpedig a gondolkodás — úgy is mondhatnám — nem egyéb, mint szembenézés a múlttal és a jövővel. Vagy ahogy Ajtmatov fogalmazta meg: „A szorgalmas lelkű embereket mintha valamiféle testvériség fűzné össze — mindig képesek felismerni és megérteni egymást, vagy legalábbis elgondolkodni, ha nem értik meg a másikat. Korunk annyi táplálékot ad nekik a gondolkodáshoz, mint soha egyetlen kor sem. Az emberi emlékezet lánca a földről már felér a világűrbe.”