Irodalmi Szemle, 1982

1982/9 - Nagy Judit: A történelmi emlékezet irodalma

— az emlékezés — Ajtmatov tolmácsolásában egyetemes érvényű, távol áll holmi nacionalizmustól vagy kultikus mítoszteremtéstől: egy nemzet fejlődésének hajtóereje, erkölcsi magatartásának, emberi megnyilvánulásainak motivációja az emlékezet. Az író ezúttal is mondákra és mítoszokra támaszkodik, „a hagyományokra mint tapasztalatra, amelyeket a jövendő nemzedékeknek kell örökül hagynunk”. így szól a regény kulcslegendája: A Sárga Homokon élő kirgiz törzsek nyugalmát a terjeszkedő nomád zsuanzsuanok dúlják fel. A harcok során elejtett foglyokat rabszolgáikká tették olymódon, hogy frissen nyúzott tevebőrt húztak a kopaszra nyírt rab fejére, és napokra kikötötték a sivatagba. Aki túlélte a megpróbáltatásokat, kitűnő rabszolga lett, a száradó tevebőr ugyanis páncélként rámerevedett a nyomorult fogoly fejére, aminek következtében a sarjadó hajhagymák befelé tudtak csak növekedni, s a rab így emlékezetét vesztette, mankurt lett belőle. Nem tudta ki ő, honnan jött, nem emlékezett semmire, csak léte fenntartása érdekelte. Kitűnő szolgává vált az emberi mivoltától megfosztott mankurt: tökéletesen engedelmes és veszélytelen. Ilyenekre volt szükség, liiszen „minden rabtartó szemében a legfélelmetesebb a rablázadás, minden rab potenciális zendülő”.

Elrabolt, mankurttá tett fiát indul el megkeresni egy kirgiz anya. A fiút rabtartói íjjal fegyverzik fel s anyja megölésére veszik rá. Ű maga nem tudja, mit tesz, nem bír gyermekkorára visszaemlékezni, csak a kezében maradt meg az emlékezet, mert még tud bánni a nyíllal, s meg is öli anyját. „Az ember, ha nem emlékezik múltjára, amelynek segítségével újra meghatározhatja helyét a világban, az ember, aki nélkülözi népének és más népeknek történelmi tapasztalatait, kívül marad a történelmi perspektíván és csak a mának képes élni” — summázza Ajtmatov a tanulságot, hozzátéve, hogy más jelenségek — a múlt megtagadása vagy meghamisítása, a fennhéjázó sovinizmus — is kapcsolódnak az emlékezetvesztéshez, hatásmechanizmusuk ugyanoda vezet. Nincs emberi méltóság és felelősség teljes emlékezet, öntudat nélkül. Az adja a bátorságot a mindennapi helytálláshoz.

A történelmi társadalmi öntudatteremtés azonban nemcsak az írott történelem hiánya esetén korigény. A kiváló prózaíró, Szergej Zaligin, ez a jellegzetesen szibériai valóságfeltáró például, az orosz nép történetének egy olyan szeletét láttatja legjelentősebb regényeiben, amelyet alig dolgozott fel az irodalom: az 1917 után létrejött helyzet fejlődéstendenciáit mutatja be olyan történelmi pillanatban, amikor a győztes forradalom sorsa a tét, amikor a forradalmi átalakulás mellett ott van az új hatalommal való visszaélés lehetősége is. Ez a téma, amely egyébként minden forradalmi szituáció alapkérdése, először Zaliginnál kerül ilyen átfogó és alapos feltárásra. A kollektivizálás évei nem egy pozitív-negatív sarkítottságú propagandaregény koloritját adják; Zaligin kemény és igazsághoz ragaszkodó módszerrel láttatja, hogy hová vezet a hagyományokhoz, beidegződésekhez, a paraszti világ konzervativizmusához való ragaszkodás, másrészt pedig bemutatja, hogy súlyos, a továbbiakban csak drága áron helyrehozható tévedésekhez vezet, ha nem használták, vagy nem használják fel a dolgozó közösségek belső demokratikus hagyományait, a paraszti kollektívák ösztönös demokráciáját. Zali- gin az új és a régi világ összeütközésében vitathatatlanul az új szükségszerű győzelmére szavaz, de nem feledkezik meg annak ábrázolásáról sem, hogy ezért a győzelemért olykor fölöslegesen nagy árat kellett fizetni. Legújabb regényének a Vihar utánnak a témája a NÉP beindulása Szibériában. A mű szinte történettudományi értékű jelenséggyűjtemény, minthogy a történettudomány még nem dolgozta föl ezt a korszakot hiánytalanul. Zaligin alapgondolata: mennyire képes a szocialista útra lépett, forradalomból született társadalom — demokratikus hagyományok nélkül — folytatni az indító eszmék megvalósulását. A Zaligin bejárta terület — a húszas évek emlékezete — éppúgy hiányzik az orosz nemzeti tudatból, mint a kirgiz nép tudatából az írott történelem.

Egyfajta öntudatkeresés mutatkozik a balti népek irodalmában Is. Az észt, a lett és a litván történelemnek számos sajátossága (az észtek soha nem voltak önállóak, a litvánok egykori nagyhatalmi uralmat gyakoroltak, a lettek a Hansa-szövetség biztonságában állták a történelem sodrását) nem engedi, hogy az irodalom hagyományos történelmi képekben realizálja a nemzeti tudatot, történelmüket nagy hadvezérek alakjai vagy döntő csaták tablói köré nehéz megrajzolni. Az ő esetükben a nyelvi megmaradás és a kulturális öntudat feltámasztása a fontos. Az észt Jaan Kross nagysikerű regényei (Menny-kő, Négy monológ Szent György ürügyén) az enciklopédista tudóst,