Irodalmi Szemle, 1982

1982/9 - Sz. Zaligin—M. Ventura: Párbeszéd

szerűen semmit sem Ír meg. S művébe mégis behatolhat, akaratlanul is, a nyugtalanság és a bizonytalanság, a múlandóság érzése. Ez alighanem elkerülhetetlen, még akkor is, ha az író nem kívánja.

Sz. Z.: En szintén úgy gondolom, pontosabban mondva meggyőződésem, hogy az irodalomnak minden körülmények között méltóképpen kell viselkednie. Ért engem? Azaz kötelessége, hogy segítsen az embernek élni — hiszen meghalni az irodalom segítsége nélkül is képes. S ez nem csupán az én személyes álláspontom, az egész szovjet irodalom így értelmezi a maga jeladatát. Éppen ebből ered számomra a kérdés: lehetséges-e korunkban igazi realista művet alkotni, és hogyan? Elkerülhetetlen-e mondjuk a részletezés és a tárgyilagosság, érdemes e beszélni a csészéről meg a kanálról, arról, hogy hogyan néznek ki és hol vannak, ha elképzeljük, hogy negyven-ötven év múlva *lz egész környezet, minden berendezés — még háború nélkül is — a felismerhetetlen- ségig megváltozik.

M. V.: ötven év múlva legalább a könyveink itt lesznek, hogy elmeséljék, milyen korban éltünk.

Az imént emlegetett világesemények fényében ez a válasz, sajnos, „fekete humor" típusú tréfának tűnhet. Komolyabbra fordítva a szót, én úgy gondolom, hogy a realizmus egyre határozottabban a módszer nagy megtisztítása felé hajlik, az elbeszélés mind nagyobb és nagyobb egyszerűsége felé. Úgy gondolom, a realista módszer nem korlátozható a részletek sokaságára, a hangsúlyozott részletezés inkább a naturalizmus sajátja, ahogy az mondjuk a század elején volt. Nyilvánvaló, hogy a realista írónak ma nem kell részleteznie, hogyan indul el a hős otthonról, hogyan megy végig az utcán, hogyan érkezik meg a munkahelyére. A részletezésről való lemondás azonban nem jelenti a realizmus feladását. Ellenkezőleg, az effajta mű a lehető legrealistább is lehet. Ennyit a csésze meg a kanál kérdéséről.

Van-e ma alternatívája a realizmusnak? Én úgy fogalmaznám meg a kérdést, mi is az író a mai világban: szavakkal játszadozó ember, vagy pedig olyan ember, aki a magához hasonlók közössége kedvéért használja a szavakat, azért, hogy közöljön velük valamit, ami neki magának meggyőződése. Én természetesen úgy vélem, hogy ez az utóbbi az író, nem pedig az előbbi. És, véleményem szerint, a realizmus új korszaka is ez az utóbbi. Azé a realizmusé, amely nem ismer és nem is ismerhet maga fölött isteneket.

Sz. Z.: A valóságon kívül. Mivelhogy e nélkül az isten nélkül maga az irodalom sem létezik.

M. V.: Igen, isten csupán a valóság, meg azok, akik ezt a valóságot teremtik. Az író pedig csupán közvetítő, aki kapcsolatot létesít az emberek meg a valóság között.

Sz. Z.: Ez érdekes meghatározás. Mert hát magam is meggyőződéses realista vagyok, s amit most mondok, természetesen nem azért mondom, hogy lejárassam a realizmust. Ellenkezőleg, szeretném erőimhez mérten megszilárdítani, aggódom is érte. Azt hiszem, a realizmus pusztulása egyenértékű lenne az ember pusztulásával.

M. V.: S még valami fontos. A nyugati író egyre izoláltabban él és egyre jobban eltávolodik a népélettől. A Szovjetunióban bizonyára másként van ez, de Portugáliában nincs rá példa, hogy az író falura menne tanulmányozni az életet és írni róla. S ezért, ha nálunk az író a faluról ír, valójában Lisszabont ábrázolja. Mert hiszen így adódik: az író a legjobb szándékkal ír, de olyan problémákról és olyan emberekről, amelyeket és akiket rosszul ismer. A szándékai gyönyörűek: szereti a népet, azt akarja, hogy a nép szabad legyen, de csak elméletileg okoskodik erről, mert hiszen a népet nem ismeri. És ez már, természetesen, nem realizmus. Vagy rossz realizmus, pszeudorealiz- mus. Nem zárom ki, hogy éppen az ilyen pszeudorealizmus indította a kritikusokat arra, hogy a realizmus egészét vádolják.

Sz. Z.: Nálunk, a mai szovjet irodalomban az érdekes irányzatok egyike az úgynevezett „falusi próza". S a faluról író emberek — Belov, Raszputyin, Abramov nekem legalábbis úgy tűnik, jól ismerik az anyagot.

M. V.: Bizonyára azért, mert laktak ott.

Sz. Z.: Sokan közülük ma is falun élnek. Vagy közel a faluhoz. Ezt az áramlatot nem ritkán mondják kritikainak, de valójában nem kritikaibb, mint bármely más realista irányzat, mondjuk a háborús prózánk. A fő dolog, hogy realista irányzat.

M. V.: A Szovjetunióban rám éppen a falusi élet volt a legnagyobb hatással. Meg kell