Irodalmi Szemle, 1982

1982/9 - Sz. Zaligin—M. Ventura: Párbeszéd

M. V.: Azt hiszem, soha semmi sem ismétlődik meg pontosan ugyanúgy. Igen, mai történelmünk semmivel sem szegényebb a XIX. század történelménél. Hanem az író munka- körülményei s a társadalom létfeltételei napjainkban korántsem ugyanolyanok, mint amilyenek Tolsztoj korában voltak. Tolsztoj nem írógépen pötyögtette a könyveit, de nem ez a lényeg. A kor, amelyben ő élt, sokkal nyugodtabb volt, hogy úgy mondjam, inkább kedvezett az írói munkának, jobban előmozdította a jelentős műalkotások létrehozását. De azért kivétel erősíti a szabályt: Balzac a körülmények ellenére írt jelentős dolgokat, a kusza és bonyolult, problémákkal telített életkörülmények ellenére.

Sz. Z.: Visszatérek ahhoz, ami engem különösen foglalkoztat: nincs önnek olyan érzése, hogy a realizmus csupán epizód az irodalom és a művészet történetében? A realizmust megelőzően volt a mitológia, volt, ha úgy tetszik, ama bizonyos kor fantáziája, és most ismét a fantázia korszaka következik, de már más fantáziáé — a mi korunk fantáziájáé. A régiek számára a valóság önmagában annyira megfoghatatlan volt, hogy csak az egyezményességen, a mítoszon keresztül fejezhették ki. A mi számunkra meg annyira bonyolult és sokrétű, hogy müveinkbe ugyancsak bevezetjük a mítoszokat, az egyezmé- riyességet, nem magukat az értékeket és tényeket, hanem az értékek algebrai képleteit. M. V.: Nem, én nem hiszem, hogy a realizmus csupán epizód. Hogy ne nyúljak egyéb érvekhez, a saját tapasztalatomra hivatkozom: ha én könyvet készülök írni, engem elsősorban a téma érdekel, amellyel az olvasóhoz akarok fordulni, de utána már — a forma, amelybe felöltöztetem. Az író feladata, bármilyen témához is nyúljon — saját koráról beszélni, az őt és olvasóit körülvevő realitást továbbadni. Nekem nyilvánvalónak tűnik, hogy ezt realista formában kell csinálni.

Sz. Z.: Száz, sőt talán még ötven évvel ezelőtt is, az ember lényegében öröknek képzelte bolygónkon az életet. Az íróknál is: mondjuk a mi Puskinunknál vagy Tolsztojunknál, vagy Dickensnél, mintha folyton észlelnénk az eljövendő nemzedékekre váró élet hosszúságának előérzetét. Sajnos, korunk legkomolyabb realitása, amelyet mindegyikünk gondolkodásának tükröznie kell, az, hogy mi meg vagyunk fosztva ettől az elő- érzettől. Helyesebben mondva, minket megfosztottak tőle: a militaristák és a nukleáris rakétákkal fenyegetőző cowboyok ránk erőszakoltak egy új realitást, az új háború és az atomhalál mindennapi veszélyének realitását. És — visszatérve beszélgetésünk tárgyához — nem ebből fakad-e az epika egyezményes volta is, egyszerűen azért, mert ezt az új valóságot realista módon nehéz elképzelni és elmondani?

M. V.: Az írók zöme, csaknem mindenki, a múltról ír, nem pedig a jövőről. Arról, ami öt, ötven vagy száz évvel ezelőtt történt, esetleg csak tegnap, de mindig arról ami már volt, és azért írnak, hogy jobban megérthessük a jelent. Ugyanakkor az író, az íróasztalhoz ülve, ha nem is sokat, de mindig gondol az örökkévalóságra is. Ám ha abban a tudatban fogna tollat, hogy örökkévalóság nincs, azt hiszem, nem lenne kedve írni. Sz. Z.: Igen, természetes, hogy az író anyaga a „volt". Száz évvel ezelőtt, vagy egy órával ezelőtt, de volt. Nekem mégis meggyőződésem: minden mai író, még ha tudat alatt is, átérzi ama keserű felismerést, hogy mindez — a történelem is, az irodalom is, maga az élet is — egy szép napon, talán holnap, egy nukleáris robbanással véget érhet. És ez szükségszerűen megnyilvánul az alkotások pszichológiáján. Ha a mai nyugati írók bármely könyvét olvasom, a sorok között ott érzem a lehetséges összeomlás előérzetét. Ha az író ezt nem is tudatosítja, a Nyugat egész jelenlegi irodalmán rajta van a keserűség bélyege.

M. V.: Nincs nyugalomérzés?

Sz. Z.: A nyugalmat már Dosztojevszkij sem ismerte. De Dosztojevszkij azért nyugtalankodott, hogy befolyásolhassa saját nemzedékét, s ezzel perspektívát teremtsen a jövő nemzedékek számára is. Manapság mi, befolyásolva, így vagy úgy nevelve a mai olvasókat, egyáltalán nem kezeskedhetünk azért, mi lesz két-három emberöltő múltán. Egyáltalán jön-e még utánunk két-három nemzedék? Dosztojevszkij vagy Tolsztoj körülbelül ugyanolyannak képzelte a következő nemzedékek embereit, amilyen 6 maga volt. Mi viszont már képtelenek vagyunk elképzelni a két-három emberöltővel utánunk élő embereket. Ki lesz az, mi lesz az? Miféle emberek?

M. V.: Mindenesetre nem olyanok, mint amilyenek mi vagyunk. És, sajnos, önnek igaza van: a világban zajló események fejlődése nem adja meg nekünk a bizonyosságot, hogy lesznek egyáltalán. Noha én személyesen igyekszem erre nem gondolni. Nekem úgy tűnik, hogy ha az író engedi magán eluralkodni a közelgő világvége gondolatát, egy